Ütközés

Miközben a villamosra várt, Izabellának eszébe jutott, hogy mielőtt megvásárolná a balkonkerthez szükséges növényeket, eszközöket és kellékeket, feltétlenül haza kell mennie, mert nincs nála kézpénz, és úgy rémlett neki, mintha a bankkártyáját sem látta volna a pénztárcájában. Így átsétált a megállóból a túloldalra, és gyalog indult hazafelé, hiszen csak pár saroknyira lakott A Kávézótól. Rég érezte magát ilyen jókedvűnek, felszabadultnak; még halkan dudorászott is magában, amíg felment a lépcsőn. Egy százéves, körfolyosós ház második emeletén lakott, egy óriási, napfényes lakásban, amely valaha a nagymamája otthona volt. Izabella igazán nőies és otthonos stílusban rendezte be a lakását, amely tele volt régi, öröklött, és modern, letisztult bútorokkal. Ez a furcsa egyveleg, a különbözőség kontrasztja valamiért mégis harmóniát alkotott, amit bárki érezhetett, amint belépett a rengeteg biztonsági zárral ellátott nehéz ajtón. Sok-sok szobanövény, főként orchideák növelték a nagy belmagasságú lakás vonzerejét. A csodás és különleges virágok extra gondoskodást igényeltek, amit meg is kaptak az írónőtől. Az erkéllyel azonban eddig valamiért nem törődött Izabella. Csupán két régi, kopott fonott fotel és egy hasonló asztalka árválkodott a nem is túl kicsi, ám éppen nagynak sem nevezhető teraszon. És persze a bicikli, egy régi, de sportos és szépen felújított Puch.

Iza óvatosan letette a konyhaasztalra a laptopját, a táskáját pedig egy székre dobta. Bement a vaníliaszínű hálószobába, hogy a komód legfelső fiókjából elővegye a bankkártyáját, de hűlt helyét találta. Eddigi derűjének hirtelen nyoma veszett, és kezdett pánikba esni; a számlán ugyanis nagyobb összeg volt, ráadásul a kártya még csak nem is pin kóddal működött, így ha netán idegen kezébe került, az nyugodt szívvel, probléma nélkül használhatta bármire.  Iza átrohant a nappaliba és lerámolt a dohányzóasztalról: csak úgy repültek a magazinok, a tollak és jegyzetpapírok, de a kártyát még mindig nem találta. Egyre jobban izzadt a tenyere. Kinyitotta az ablakot, annak reményében, hogy a friss levegő majd kissé megnyugtatja. Két kezét a homlokára téve járkált fel és alá a szobában, és próbált visszaemlékezni arra, hogy mikor használta legutóbb a kártyáját. Peregtek az események Izabella agyában, de a nyugtalansága miatt alig emlékezett valamire. Kiment a konyhába és egy pohárba hideg csapvizet engedett, amit egy hajtásra megivott. Lerúgta a cipőjét, és visszament a nappaliba, egy fiókból előkereste a kártyához tartozó banki iratokat, és próbálta megtalálni azt a fejezetet, ami az elveszett, ellopott bankkártyákról szólt.

Talált egy telefonszámot és azonnal tárcsázta az ügyfélszolgálatot. Idegesítette, hogy miközben várakoztatják, idétlen zenét játszanak be, ezért inkább letette a telefont, a kártyához tartozó papírokat begyömöszölte a táskájába, belebújt lapos, egypántos bőr papucsába, áttolta a biciklijét a lakáson, és a rohanásban a sok zár közül csak egyet kulcsolt be. Kicsit megemelte a biciklit és elindult lefelé a lépcsőkön. Elég nehéz volt a közlekedés a szűk lépcsőházban, a kanyargós lépcsősoron, főleg ilyen nyugtalan állapotban és biciklivel a kezében, de Izának sikerült lejutnia, és néhány perc múlva már két keréken száguldott a bank irányába. Elég erős forgalomba csöppent bele, a sok sávos körút tömve volt járművekkel. Nagyon gyorsan tekert, mert minél hamarabb oda akart érni a bankba. Úgy érezte, hogy minden másodperc számít. Nagyon haragudott magára, amiért annyira figyelmetlen volt, hogy észre sem vette a kártya eltűnését, és amiatt is mérges volt, hogy nem bírt visszaemlékezni arra, hogy mikor használta utoljára.

Közben elkezdett esni az eső, és pár perc múlva már óriási cseppek hulltak. Izabella csurom víz volt, és alig látott a sűrű esőtől, de továbbra is irtózatos tempóban hajtott. A bicikliút egyre nedvesebbé és csúszósabbá vált, és amikor áthaladt az egyik kereszteződésen, nem vette észre, hogy a balról kanyarodó autós nem adja meg neki az elsőbbséget: összeütköztek.

Folyt. köv.

Citromtorta

János tört-fehér vászonnadrágjának zsebébe tette a kezét, és kissé üres tekintettel bámulta a le-föl járó sárga villamosokat. Rágyújtott egy cigarettára, és igyekezett nem gondolni semmire és senkire, főleg nem Izabellára. Gondolatai elterelésében segített a tény, hogy a túloldalon felbukkant Bella asszony, aki éppen késő délelőtti sétára hozta Mimikét. A kutya vidáman lépkedett gazdája mellett, és élvezte a kellemes napsütést. Mint mindig, most is a szájában tartotta a kedvenc játékát, a zöld és pink színekben pompázó gumisünt. Szerencsére rég leharapta a süni orrát, ezért már nem sípolt a játék ─Bella látogatóinak és szomszédainak nagy örömére.

Bella megállt a zebránál, mert a lámpa pirosra váltott. Mimike fegyelmezetten várta a gazdája lábánál, hogy végre zöld legyen. Bella és a kutya elindultak; a nő pedig már az átkelő közepéről integetett Jánosnak, aki mosolyogva viszonozta az üdvözlést, és megvárta, amíg a testes asszonyság elbiceg A Kávézó bejáratához. A férfi elvette törzsvendégétől a méretes fonott kosarat, ami tele volt friss gyümölcsökkel, leginkább citrommal. János nem értette, hogy mi szüksége lehet Bellának a több kiló citromra, de csak magában morfondírozott, nem kérdezett semmit. Egyébként is inkább csöndes típus volt, és ha nem volt muszáj, nem beszélt.

Leemelte Bella kövér válláról a vászonszatyrot is, amiből egy cserépnyi rozmaring ágai kandikáltak ki. János nagyon kedvelte a fűszernövényeket, és jó érzés töltötte el, amikor beszippantotta a növény aromáját. A főnök nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy A Kávézóban mindig a lehető legfrissebb és legmegbízhatóbb minőségű alapanyagokat használják. Sokszor ő maga vásárolt be a piacon, mert nem akarta a véletlenre illetve a sokszor kissé hanyag Ferire bízni az élelmiszerek beszerzését. Úgy vélte, az üzlet szempontjából az egyik legfontosabb vonzerő az ételek és italok íze, minősége. A zöldséget és gyümölcsöt magyar termelőktől vásárolta, de a különleges fűszereket, vagy például a 80%-os valódi kakaóbab-tartalmú étcsokoládét külföldről rendelte.


A Kávézó fenntartása sok pénzbe került, de János szívvel-lélekkel csinálta, és ennek meg volt az eredménye: hamar felkapottá vált a hely. Ebben természetesen az üzlet jól frekventáltságának is óriási szerepe volt, de legfőképp a tulajdonos hozzáállásának, igényességének és minőségre való törekvésének volt köszönhető, hogy A Kávézó hamar jól menő vállalkozás lett. Ezzel mindenki tisztában volt Elvira kivételével, aki saját kudarcait próbálta meg férjére kenni. Mivel irigyelte János sikereit, lépten-nyomon megpróbált neki keresztbe tenni, de a férje szinte már immunis volt a nő ármánykodásaira.

János udvariasan előre engedte Bellát, és megvárta, amíg az asszony ledöcög a falépcsőkön. Mimike elhelyezkedett gazdája asztalának lábánál, és hevesen lihegett a kinti nagy meleg miatt; várta Bellát, akinek nagy nehezen sikerült bekucorodnia a szék és az asztal közé. János lerakta a nő csomagjait a földre, és megkérdezte, hogy mit hozhat. Bella egy kancsó limonádét kért, amit Jucika tett le elé, két pohárral, hiszen úgy kérte a vendég.

--Várom egy kedves barátnőmet, ha megérkezett, ebédelni is fogunk. –mondta Bella a pincérlánynak, aki bólintott és visszament a pultba.

Mivel Bellán kívül más  nem volt az üzlettérben, Jucika úgy érezte, előveheti a telefonját, hogy visszahívja az anyját. Remegett a keze, összeszorult a gyomra, és nagyon kellemetlen érzéssel nyomkodta a gombokat az ezeréves Nokia-n. Volt egy olyan sejtelme, hogy nagy baj van. Magdi telefonja kicsöngött, és Jucika szíve egyre hevesebben dobogott, mert senki nem válaszolt a vonal túlsó oldalán. Letette hát, és megfordult. Látta, hogy megérkezett Bella idős barátnője, köszönt a hölgynek, megvárta, amíg üdvözlik egymást a testes asszonysággal, és kiment az asztalhoz, hogy felvegye a rendelésüket. Mindketten menüt kértek, és mire Jucika visszasétált a pulthoz, hogy a konyhaablakon bekiabáljon Gabinak, a dámák már egy angol receptes újságot lapozgattak, amit Bella a legutóbbi londoni látogatásán vásárolt. 

Rozmaringos citromtortát akart készíteni és elbüszkélkedett barátnőjének a hírrel, hogy hamarosan vendégei lesznek, akiket mindenképpen valami különlegességgel akar meglepni. Imádott felvágni angol tudásával, és gasztronómiai jártasságával, különösen a kizárólag a hagyományos magyar konyhát ismerő és évtizedek óta ugyanazokat a bevált és kommersz ételeket főző, csöppet sem kísérletező kedvű barátnői előtt. Mi tagadás, valóban istenien sütött-főzött, és ezt vendégei is elismerték. Szívesen is jártak hozzá 0-100 éves korig a rokonok és barátok, valamint azoknak ismerősei. Bella meg élvezte a társaságot és a népszerűséget.

Gabi kiszedte a mentás brokkoli krémlevest a koros hölgyikéknek: egy-egy fehér mélytányérba merte a sűrű és forró első fogást. Tálcára tette a tányérokat, és kiadta az ablakon Jucikának, aki már vitte is az ebédet az ajtó melletti asztalhoz. A konyhalány ellenőrizte, hogy elég meleg-e a lasagne, és úgy találta, hogy kissé kihűlt, ezért kiszedett egy-egy adagot és betette a sütőbe őket, hogy Bella asszony és barátnője jó forró tésztát kapjanak. Leguggolt, és nézte, hogyan melegszik a lasagne a forró sütőben. Nagyon figyelt rá, hogy nehogy túl sokáig maradjon bent a két kis adag. Néhány perc után ki is kapcsolta a sütőt, de még nem vette ki a másodikat, nehogy újra kihűljön. Gondolta, hogy a két matróna úgyis sokáig fog nyammogni a leves fölött.

Gabi leült az asztalhoz és elkezdte pucolni az almákat. Vaníliás almatortát készült sütni ebéd után. Hullottak az újságpapírra a szép, fényes, zöldes-piros almahéj-forgácsok. Gabi keze gyorsan járt, néhány perc alatt készen volt a hámozással, felállt, hogy a szemétbe öntse a hulladékot, és ebben a pillanatban megjelent Feri, akit valaki nagyon csúnyán helyben hagyott: az arca tele volt duzzanatokkal, sebekkel, a szeme pedig vérben forgott.

Folyt. köv.

Tavaszi szél

Jucika végre kinyomtatta a számlát és átadta Andrénak, aki természetesen gáláns módon, jó sok borravalót hagyott a lánynak, majd kedvesen elköszönt, és szólt a kiskutyájának, hogy indulhatnak. Amikor kilépett az ajtón, a veterán csábító még visszanézett Izabellára, és kedvesen, de diszkréten, szinte alig észrevehetően biccentett az írónő felé, aki örömmel viszonozta a búcsúzásnak szánt gesztust, majd elővette a pénztárcáját, hogy kivegyen belőle néhány száz forintot. Letette az asztalra a tejes kávéja árát; becsukta a kert-magazinokat, összefogta a halmot és óvatosan belecsúsztatta az újságokat feneketlen, barna bőr táskájába.

János még mindig a vendégtérben üldögélt és ügyetlenül mímelte, hogy a számlákkal foglalatoskodik. Úgy érezte, hogy eljött a pillanat; most kell megszólítania Izát, de valahogy semmi frappáns nem jutott az eszébe, és annak ellenére, hogy általában teljesen érdektelen volt feleségével és annak hisztijeivel kapcsolatban, ebben a pillanatban valamiért mégis rendkívül frusztrálta, hogy Elvira még mindig A Kávézóban van, és idegesen dobol az ujjaival a pulton, miközben várja, hogy Jucika összecsomagolja neki az útravaló kávét és süteményt.

--Lehetne valamivel tempósabban? Nem érek rá egész nap, nincs annyi szabadidőm, mint egyeseknek. Fontos és komoly munkám van; jó lenne, ha még sötétedés előtt lejutnék vidékre és megkapnám azt a nyomorult kávét végre. –türelmetlenkedett a saját fontosságát kissé túldimenzionáló Elvira, aki épp azért igyekezett úton-útfélen terjeszteni, hogy mennyire elfoglalt üzletasszony, hogy senki ne gyanítsa, amit szinte már maga előtt is titkolt a nő.

Szegény Jucikát kifejezetten nem kedvelte Elvira; előszeretettel ripakodott rá, amikor csak tehette. A pultos lány végre összeállította a kis csomagot, és még arra is figyelt, hogy úgy helyezze el benne a capuccinot és a csokis muffint, hogy véletlenül se boruljon ki a forró ital a kocsiban. Elvira felkapta a barna papírzacskót, és köszönés nélkül távozott. Bedobta az útravalót az anyósülésre, és bevágta magát a kormány mögé. Közben észrevette, hogy elszakadt a harisnyája. Káromkodott egyet, majd gyorsan beindította az autót, jó nagy gázt adott, és egy hajszálon múlt, hogy nem ütötte el az úttest széléről épp lelépni készülő Izabellát, aki eléggé megrémült a helyzettől, de ezt igyekezett palástolni és látszólag nyugodtan folytatta útját. 

János is kilépett az utcára, hogy utánanézzen a távozó írónő kecses alakjának. Iza könnyű, fehér muszlinblúzát átjárta a meleg, tavaszi szellő, és ő nagyon boldognak érezte magát ebben a pillanatban. Mosolyogva indult a villamosmegálló felé, és elhatározta, hogy ma mindenképp elmegy a kertészáruházba, hogy megvegye a kellékeket a régóta vágyott balkonkertjéhez. Már minden összeállt a fejében a kerttel kapcsolatban, pontosan tudta, hogy miket kell majd vásárolnia, és mit hova fog rakni az erkélyen. A Kávézó tulajdonosa tétován bámulta Izabellát, és kissé mérges volt magára amiatt, hogy nem volt képes egy értelmes vagy legalább annak tűnő ürüggyel megszólítani azt a nőt, akinek a jelenléte már egy ideje bearanyozta a napjait.

Folyt. köv.

Tízórai

André türelmesen várta, hogy Jucika kiszámolja a számla pontos végösszegét. Ez jó néhány percig is eltartott, mivel a matematika nem volt a lány erőssége, és a pénztárgéppel is hadilábon állt, annak ellenére, hogy évek óta használta már. Stresszesebb helyzetekben Jucika hajlamos volt leblokkolni, és ilyenkor szinte még a nevére sem emlékezett, nem hogy bonyolult számtani műveleteket tudott volna végrehajtani. Az utóbbi időben nem volt könnyű A Kávézó pultos-és pincérlányának élete: az anyja viselkedése már a türelmes és simulékony Jucika idegeit is kezdte megtépázni. A sok vita, a folyamatos szembesülés azzal, hogy Magdi egyre inkább csak süllyed bele az önsajnálatba, a tehetetlenségbe, és a tény, hogy a nő már ─az egyébként katasztrofális állapotban lévő─ lakásból sem akar kijönni egyszerűen már túl sok volt a jóindulatú és érzékeny fiatal lány számára, akinek mostani, lelkileg igencsak megviselt állapotában André felbukkanása igazi felüdülést és megkönnyebbülést jelentett.

Jucika el is feledkezett a kötényzsebében rezgő mobiljáról, annyira koncentrált arra, hogy jól adja össze a tételeket, és hogy lehetőleg minél kevésbé látszódjon rajta, hogy mennyire zavarban van, amikor André szemébe kell néznie. Ezért inkább kitartóan szemezett a franciakockás füzet lapjával, és próbálta kiszámolni, hogy mennyibe is kerül összesen a ham and eggs, az amerikai kávé és a narancslé, azaz André reggelije, amit a férfi  már jóízűen elfogyasztott. A Kávézó viszonylagos délelőtti csendjének és nyugalmának Elvira orkánszerű érkezése vetett véget.

--Mi ez a siralmas hangulat? Itt soha nincs semmi élet; ezerszer megmondtam már neked, hogy teljesen fölösleges fenntartani ezt a kócerájt, ha nincsenek vendégek. Csak a pénzemet költöd a gyerekes szórakozásaidra! –osztotta ki Jánost mentaszínű, drága kiskosztümjében beviharzó felesége.

Elvira rendszerint reggel és este tűnt fel férje üzletében, és látogatásai kizárólag arról szóltak, hogy keresetlen szavakkal illesse Jánost és az alkalmazottakat. Mintha minden feszültségét A Kávézó „legénységén” akarta volna levezetni; szinte hobbiszerűen járt be, hogy válogatott és rendszerint alaptalan sértések záporozzanak a szájából és átkaival a szerencsétlen ott lévőket sújtsa.

Néha azonban váratlanul bukkant föl a helyszínen. Persze, mindig volt valamilyen apropója ezeknek a látogatásoknak is. Ezúttal, ─mint kiderült─épp egy barátnőjéhez igyekezett „valami Isten háta mögötti” faluba, hogy meggyőzze a nőt, csatlakozzon Elvira egyik MLM-cégének „fantasztikus siker-sztorijához”, és a hosszú út előtt beugrott egy take-away kávéért és sütiért. Természetesen ezúttal sem tarthatta magában, hogy mennyire gyűlöli férje egész vállalkozását, magát a helyet; mindent és mindenkit, aki valamilyen úton-módon hozzájárul(t) férje gyerekkori álmának megvalósításához. Elvira féltékeny és irigy volt Jánosra, igaztalanul vádolta azzal, hogy az ő pénzét költi, holott ennek pont a fordítottja volt igaz…

Folyt. köv.

Kettős élet

Feri továbbra is a konyhában gubbasztott a széken, és Gabi már-már azon volt, hogy megkérdi „ős-ellenségét”, hogy mi a fene gyötri ennyire. Épp köszörülte a torkát, és erőt gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa Ferit, amikor az hirtelen az asztalra csapott, és így kiáltott:

--Hát persze! –ezután ezermesterünk felpattant, és kiviharzott a hátsó ajtón.

Gabi örült, hogy végül mégsem szólította meg Ferit, és büszke volt magára; úgy érezte, hogy van tartása, bár tudatában volt annak, hogy időnként hajlamos elgyengülni. A lány folytatta a raktárban való munkát, és közben gondolkozott. Eszébe jutottak azok az idők, amikor János felvette őt A Kávézóba, és először jött dolgozni a kis Duna-parti üzletbe. Egy júniusi reggelen kezdett, szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt, miután az egyik ismerőse felhívta a figyelmét arra a kiírásra, amely így szólt: 

„Azonnali kezdéssel megbízható konyhai segéderőt keresünk, tapasztalat nem szükséges, de előny, ha van”; 


és amely A Kávézó tisztára pucolt ablakában csábította a munkát keresőket.

Az interjú gyors volt, Gabit egy rövid beszélgetés után fel is vette János, és a lány másnap már el is kezdhette a munkát. Jucikával hamar megtalálták a közös hangot, bár szinte szöges ellentétei voltak egymásnak, és ez az első pár percben nyilvánvalóvá is vált mindkettejük számára. Gabi harsány, belevaló, bevállalós csaj volt; Jucika pedig visszafogott, szégyellős, és csöndes típus. Ettől függetlenül kölcsönös rokonszenvet éreztek a másik iránt, és tisztelték is egymást, illetve meg volt közöttük a megfelelő összhang, ami szükséges volt A Kávézóbeli munkához.

Ferivel már nem volt ilyen egyszerű a történet. Gabi valamiért az első pillanattól fogva nem tudta hová tenni Ferit, és a fiú ezt azonnal megérezte, már a bemutatkozásuk alkalmával, amikor Gabi láthatóan zavarba jött. A lány hangja kicsit elcsuklott, amikor a nevét mondta ki, és a zavar ezen nyilvánvaló jele valahogy nem illett bele abba az imidzsbe, amit Gabi egyébként az emberek felé mutatott. Ferinek nagyon is tetszett ez a kettősség, és egyből tudta, hogy mi a szándéka a lánnyal és ezt nem is rejtette véka alá. A mindenes már az új konyhalány első munkanapján nagyon komolyan elkezdett flörtölni Gabival, akinek igencsak jól estek a kedves, de azért nem túl nyálas bókok. Feri pont azt a stílust képviselte, ami Gabinak bejött: laza volt, de nem túlságosan, ugyanakkor rátermett, céltudatos, férfias, és mindenhez értett. Ez utóbbit Gabi különösen tudta értékelni Feriben.

Teltek múltak a hetek, és Feri hódítási próbálkozásai végül meghozták a kívánt eredményt: Gabi beadta a derekát. Tette mindezt annak ellenére, hogy Feri nem titkolta, hogy barátnője van. Az együtt töltött éjszakák alkalmával, nagyon gyakran hajnalig beszélgettek Gabi pici lakásán, és ilyenkor többször szó esett Ágnesről is, aki legtöbbször, mint idegesítő hárpia jelent meg Gabi képzeletében, legalábbis Feri leírásai alapján úgy látta maga előtt a nőt, mint egy elviselhetetlen némbert. Gabi - először az életében - kezdett kötődni valakihez, és ez az érzés nagyon is imponált neki. Korábban azt hitte, hogy soha nem fog ilyesmit tapasztalni, és örült annak, hogy a sors rácáfolt az elképzeléseire. Egy darabig tényleg tökéletes harmóniában telt Gabi és Feri közös, titkos élete.

Folyt. köv.

Váratlan hívás

János úgy tett, mintha tanulmányozná a számlákat, néha pötyögött egy kicsit a számológépen, bele-bele kortyolt a limonádéjába, de valójában bőszen hallgatózott. André a chicago-i gyerekkori otthonának kertjéről mesélt Izabellának. Az írónő figyelmesen hallgatta a részletes tájleírást. Jucika mosogatott, Gabi a raktárban válogatta a lejárt szavatosságú konzerveket, amikor is visszatért a postáról A Kávézó mindenese, Feri. Nem volt túl jó kedve a fiatalembernek, mert amikor belépett a konyhába, egy mukkot sem szólt, ami tőle nagyon szokatlan volt. Feri mindig vidám volt, harsányan köszönt, viccelődött mindenkivel. Gabinak is feltűnt, hogy valami nem stimmel, de már csak azért sem érdeklődött. Valamiért nagyon nem szívlelte az ezermestert. Feri leült egy székre a konyhában, és hosszasan, mereven bámult maga elé.

Jucika már a törölgetésénél tartott, amikor is el kezdett rezegni a mobilja a kötényzsebében. Lerakta az üvegpoharat, beletörölte a kezét a kötényébe, és elővette a telefont. Látta, hogy az édesanyja hívja. Hirtelen rossz érzése támadt; már napok óta nem beszéltek, amióta múlt héten az asszony igencsak illuminált állapotban jó alaposan kiosztotta szegény Jucikát. A nő kitiltotta a lányát a lakásból, és Jucika, aki mindennek ellenére másnap is vitt reggelit öccsének és anyjának, ezúttal zárt ajtókra talált. Kopogtatott, csengetett kitartóan, de semmi választ nem kapott. Egy idő után muszáj volt feladnia a kiabálást is, mert elkésett volna a munkából. Amikor elindult a kapu felé, visszanézett, és látta, hogy az anyja behúzza a sötétítő függönyt az udvarra néző ablakon. Kissé megnyugodott, mert már a legrosszabbra gondolt, és így legalább azt tudta, hogy él az anyja.

Nagyon nehéz természetű nő volt Magdi, Jucika kereken 50 éves anyukája. Korán házasodott, és testileg-lelkileg tönkretette őt előbb férje eltűnése, majd a sok gond, ami Jucika öccsének ápolásával járt. Na meg a saját rossz természete. Bár a lánya gyerekkora óta mindenben segített neki, az asszony ezt nem tudta értékelni, és mindenért Jucikát okolta. Szerencsétlen lány évekig tűrte a megaláztatást, azt, hogy az anyja rendszeresen megverte, és őt hibáztatta mindenért. Aztán Jucikának egyszer csak elege lett, egy barátnőjéhez költözött, és a saját lábára állt: dolgozni kezdett. A családját azonban rendszeresen látogatta, a rossz emlékek ellenére is. Magdi viselkedése ugyanakkor egyre csak rosszabb lett: rákapott ugyanis az alkoholra, amivel tovább rontott amúgy sem túl jó természetén. Azzal magyarázta az italozást, hogy neki annyi gondja-baja van, hogy másképp ezt nem tudná elviselni. Úgy tett, mintha ő lenne a világon az egyedüli, aki értelmi fogyatékos gyereket nevel, és anyagi problémákkal küzd.

Jucika nagyon gyakran arra ment haza, hogy az anyja a földön fetreng a szétdobált holmik között, részegen; testvére pedig magatehetetlenül és halálra rémülten kuporog az ágyon. Szánalmas látványt nyújtott az egyébként is sötét és komor garzonlakás. Ilyenkor Juci mindig rendet rakott, tisztába tette, megmosdatta, megetette az öccsét, kiszellőztetett. Tudta, hogy részegen horkoló anyjával úgysem tudna mit kezdeni, így őt hagyta a földön feküdni. Az asszony másnap mindig felfrissülve, megkönnyebbülten, bocsánatért esedezve hívta fel a lányát, aki természetesen mindig megbocsátott, és munka után újra meglátogatta a családját. Magdi ilyenkor már úgy tett, mintha mi sem történt volna, és vidáman, kedveskedve mutogatta Jucikának a Story-magazinokat, amelyeket minden héten megvett a sarki kisboltban. Természetesen az újságok mellé mindig került pár üveg alkohol is a kosárba, ráadásul nem is az olcsóbbik fajtából. Az üvegeket Magdi mindig nagyon gondosan elrejtette a ruhásszekrénye mélyén, hogy aztán alkalomadtán elővehesse őket. Rendszerint kért kölcsön pénzt Jucikától, aki jó szívvel adott, mert Magdi mindig hozzátette, hogy egyre drágábbak a gyógyszerek és az élelmiszerárak meg már katasztrofális magasságokba szöknek manapság. 

Jucika csak adott, adott és adott. Egyszerűen nem tudott mást tenni.

Annak ellenére, hogy erős lelkű és jó természetű lány volt, a családi problémák miatt az idegei már eléggé tönkrementek Jucikának. Egy idő után egyre szórakozottabb és szétszórtabb volt. Sokszor összekeverte a rendeléseket, törte az étkészletet, levert tárgyakat és néha többet adott vissza a vendégeknek, annál, ami járt volna. Jánost azonban nem zavarták Jucika szerencsétlenkedései, hiszen nagyon megértő és empatikus volt, férfi létére. Nem mellesleg volt már gyakorlata az elfogadásban, mert képes volt elviselni hárpia feleségét, Elvirát is, aki pont akkor ugrott be váratlanul „egy kis tízóraira” az üzletbe, amikor János megelégedésére André végre felállt Izabella asztalától, és a pulthoz lépett, hogy rendezze a számlát.

Folyt. köv.

Asztaltársaság

Bella bizony nem volt ahhoz szokva, hogy meghiúsuljanak a tervei; és nem is olyan fából faragták az asszonyt, hogy kudarcként fogja föl azt, hogy hiába kecmergett ki nagy nehezen az asztal mögül. Nem volt az a fajta nő, akit könnyen eltántoríthattak a szándékaitól. Visszapréselte ugyan magát a székre, de elhatározta, hogy nem adja föl, és idővel újabb ürügyet talál majd arra, hogy megismerkedhessen a véleménye szerint korban tökéletesen hozzá illő, sportosan elegáns öltözékével és tökéletes modorával igencsak figyelemreméltó Andréval. Bella folytatta tehát a teázást, de közben azért fél szemmel balra sandított, hogy jó alaposan megfigyelje a csábos úriembert és Izabellát, amint bemutatkoznak egymásnak. A nagydarab asszonyság szinte szóról-szóra hallotta, hogy miről beszélgetnek azok ketten.

--Megengedi, hogy csatlakozzam Önhöz? –kérdezte André udvariasan az írónőtől.

--Persze, parancsoljon; foglaljon helyet! –Izabella leemelte a kertészeti magazinokból épített 

stócot a fehér színű támlás székről, és kissé ki is húzta azt, hogy André kényelmesen elhelyezkedhessen rajta.

André nyugodt volt és magabiztos, mint mindig. Aznap is vitorlás stílusban öltözött fel, mint minden tavaszi és nyári napon. Úgy érezte, hogy a Duna-parton nem is lehetne más fajta öltözékben mutatkozni, mint kék, fehér és piros színekből komponált összeállításokban. Kissé piperkőc volt ugyan, de a hölgyeknek ez a tulajdonsága is elképesztően imponált. Már messziről lehetett érezni, hogy a férfi drága parfümöt használ és az is jól látszott, hogy kivétel nélkül márkás, válogatott ruhadarabokat visel. A haja mindig tökéletesen állt, télen is napbarnított arca simára volt borotválva, a modora pedig épp olyan kifogástalan volt, mint a megjelenése.

Izabella számára is feltűnt mindez és örömmel engedte az asztalához a férfit, bár elsőre kissé ódzkodott attól, hogy egy idegen csak úgy letelepedjen mellé. Ráadásul pont akkor, amikor, a legjobban elmélyedt az egyik holland kertkatalógusban, és nagyban számolgatott, hogy vajon megéri-e több száz euróért külföldről rendelni vetőmagokat és palántákat, valamint egyéb, a balkon-projekthez szükséges eszközöket; vagy jobban jár, ha elmegy egy budapesti áruházba, ahol alaposan szemrevételezheti a termékeket, mielőtt megvásárolná őket. Anyagilag nem állt rosszul az írónő, hiszen a legutóbbi regényét vitték, mint a cukrot, és szép kis tartalékot halmozott már föl amúgy is, de azért meggondolta, hogy mire és mennyit költ. Megfontolt nő volt Iza, az érzelmei szinte sosem ragadták magával, sőt. Talán túlságosan is elzárta őket magában.

Kissé meg is lepődött, azon, hogy A Kávézó új vendége pont mellé akar ülni, mert az utóbbi években azt tapasztalta, hogy elkerülik őt az emberek. Valójában azonban Izabella volt az, aki a vadidegenekkel tanúsított kellő és még egészséges bizalmatlanságon túllépve, már-már túlságosan is bezárkózott saját világába és szinte senkit nem engedett közel magához.

Andrénak is rögtön feltűnt, hogy zárkózott hölggyel van dolga, de ez még inkább vonzó volt a számára. Mivel észrevette a magazinokat Izabellánál, úgy gondolta, hogy a kertről és a növényekről kezdeményez beszélgetést. Minden témában otthon volt, ahogy az a legjobb nőcsábászoknál lenni szokott általában. Izabella szívesen beszélt új terveiről, és annak azért még távolságtartó természete ellenére is örült, hogy egy igencsak vonzó férfival társaloghatott. Mosolygott, és egyfolytában a füle mögé simítgatta hosszú, barna hajtincseit, amely André, és a pultnál a számológépet nyomkodó János számára is egyértelmű jel volt. A főnök kért egy limonádét Jucikától, és megkérte a lányt, hogy a 3-as asztalhoz vigye majd ki neki, mert inkább átülne oda.

--Ott egy kicsit több a fény. –mondta János magyarázatképp; és kedvesen mosolyogva biccentett a fejével Izabella felé, amikor letelepedett papírjaival és a számlákkal az írónő és  friss ismerősének közös asztalától pár centiméterre. Pont olyan távolságra, hogy mindent tökéletesen lásson és halljon.

Folyt. köv.