Citromtorta

János tört-fehér vászonnadrágjának zsebébe tette a kezét, és kissé üres tekintettel bámulta a le-föl járó sárga villamosokat. Rágyújtott egy cigarettára, és igyekezett nem gondolni semmire és senkire, főleg nem Izabellára. Gondolatai elterelésében segített a tény, hogy a túloldalon felbukkant Bella asszony, aki éppen késő délelőtti sétára hozta Mimikét. A kutya vidáman lépkedett gazdája mellett, és élvezte a kellemes napsütést. Mint mindig, most is a szájában tartotta a kedvenc játékát, a zöld és pink színekben pompázó gumisünt. Szerencsére rég leharapta a süni orrát, ezért már nem sípolt a játék ─Bella látogatóinak és szomszédainak nagy örömére.

Bella megállt a zebránál, mert a lámpa pirosra váltott. Mimike fegyelmezetten várta a gazdája lábánál, hogy végre zöld legyen. Bella és a kutya elindultak; a nő pedig már az átkelő közepéről integetett Jánosnak, aki mosolyogva viszonozta az üdvözlést, és megvárta, amíg a testes asszonyság elbiceg A Kávézó bejáratához. A férfi elvette törzsvendégétől a méretes fonott kosarat, ami tele volt friss gyümölcsökkel, leginkább citrommal. János nem értette, hogy mi szüksége lehet Bellának a több kiló citromra, de csak magában morfondírozott, nem kérdezett semmit. Egyébként is inkább csöndes típus volt, és ha nem volt muszáj, nem beszélt.

Leemelte Bella kövér válláról a vászonszatyrot is, amiből egy cserépnyi rozmaring ágai kandikáltak ki. János nagyon kedvelte a fűszernövényeket, és jó érzés töltötte el, amikor beszippantotta a növény aromáját. A főnök nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy A Kávézóban mindig a lehető legfrissebb és legmegbízhatóbb minőségű alapanyagokat használják. Sokszor ő maga vásárolt be a piacon, mert nem akarta a véletlenre illetve a sokszor kissé hanyag Ferire bízni az élelmiszerek beszerzését. Úgy vélte, az üzlet szempontjából az egyik legfontosabb vonzerő az ételek és italok íze, minősége. A zöldséget és gyümölcsöt magyar termelőktől vásárolta, de a különleges fűszereket, vagy például a 80%-os valódi kakaóbab-tartalmú étcsokoládét külföldről rendelte.


A Kávézó fenntartása sok pénzbe került, de János szívvel-lélekkel csinálta, és ennek meg volt az eredménye: hamar felkapottá vált a hely. Ebben természetesen az üzlet jól frekventáltságának is óriási szerepe volt, de legfőképp a tulajdonos hozzáállásának, igényességének és minőségre való törekvésének volt köszönhető, hogy A Kávézó hamar jól menő vállalkozás lett. Ezzel mindenki tisztában volt Elvira kivételével, aki saját kudarcait próbálta meg férjére kenni. Mivel irigyelte János sikereit, lépten-nyomon megpróbált neki keresztbe tenni, de a férje szinte már immunis volt a nő ármánykodásaira.

János udvariasan előre engedte Bellát, és megvárta, amíg az asszony ledöcög a falépcsőkön. Mimike elhelyezkedett gazdája asztalának lábánál, és hevesen lihegett a kinti nagy meleg miatt; várta Bellát, akinek nagy nehezen sikerült bekucorodnia a szék és az asztal közé. János lerakta a nő csomagjait a földre, és megkérdezte, hogy mit hozhat. Bella egy kancsó limonádét kért, amit Jucika tett le elé, két pohárral, hiszen úgy kérte a vendég.

--Várom egy kedves barátnőmet, ha megérkezett, ebédelni is fogunk. –mondta Bella a pincérlánynak, aki bólintott és visszament a pultba.

Mivel Bellán kívül más  nem volt az üzlettérben, Jucika úgy érezte, előveheti a telefonját, hogy visszahívja az anyját. Remegett a keze, összeszorult a gyomra, és nagyon kellemetlen érzéssel nyomkodta a gombokat az ezeréves Nokia-n. Volt egy olyan sejtelme, hogy nagy baj van. Magdi telefonja kicsöngött, és Jucika szíve egyre hevesebben dobogott, mert senki nem válaszolt a vonal túlsó oldalán. Letette hát, és megfordult. Látta, hogy megérkezett Bella idős barátnője, köszönt a hölgynek, megvárta, amíg üdvözlik egymást a testes asszonysággal, és kiment az asztalhoz, hogy felvegye a rendelésüket. Mindketten menüt kértek, és mire Jucika visszasétált a pulthoz, hogy a konyhaablakon bekiabáljon Gabinak, a dámák már egy angol receptes újságot lapozgattak, amit Bella a legutóbbi londoni látogatásán vásárolt. 

Rozmaringos citromtortát akart készíteni és elbüszkélkedett barátnőjének a hírrel, hogy hamarosan vendégei lesznek, akiket mindenképpen valami különlegességgel akar meglepni. Imádott felvágni angol tudásával, és gasztronómiai jártasságával, különösen a kizárólag a hagyományos magyar konyhát ismerő és évtizedek óta ugyanazokat a bevált és kommersz ételeket főző, csöppet sem kísérletező kedvű barátnői előtt. Mi tagadás, valóban istenien sütött-főzött, és ezt vendégei is elismerték. Szívesen is jártak hozzá 0-100 éves korig a rokonok és barátok, valamint azoknak ismerősei. Bella meg élvezte a társaságot és a népszerűséget.

Gabi kiszedte a mentás brokkoli krémlevest a koros hölgyikéknek: egy-egy fehér mélytányérba merte a sűrű és forró első fogást. Tálcára tette a tányérokat, és kiadta az ablakon Jucikának, aki már vitte is az ebédet az ajtó melletti asztalhoz. A konyhalány ellenőrizte, hogy elég meleg-e a lasagne, és úgy találta, hogy kissé kihűlt, ezért kiszedett egy-egy adagot és betette a sütőbe őket, hogy Bella asszony és barátnője jó forró tésztát kapjanak. Leguggolt, és nézte, hogyan melegszik a lasagne a forró sütőben. Nagyon figyelt rá, hogy nehogy túl sokáig maradjon bent a két kis adag. Néhány perc után ki is kapcsolta a sütőt, de még nem vette ki a másodikat, nehogy újra kihűljön. Gondolta, hogy a két matróna úgyis sokáig fog nyammogni a leves fölött.

Gabi leült az asztalhoz és elkezdte pucolni az almákat. Vaníliás almatortát készült sütni ebéd után. Hullottak az újságpapírra a szép, fényes, zöldes-piros almahéj-forgácsok. Gabi keze gyorsan járt, néhány perc alatt készen volt a hámozással, felállt, hogy a szemétbe öntse a hulladékot, és ebben a pillanatban megjelent Feri, akit valaki nagyon csúnyán helyben hagyott: az arca tele volt duzzanatokkal, sebekkel, a szeme pedig vérben forgott.

Folyt. köv.

Tavaszi szél

Jucika végre kinyomtatta a számlát és átadta Andrénak, aki természetesen gáláns módon, jó sok borravalót hagyott a lánynak, majd kedvesen elköszönt, és szólt a kiskutyájának, hogy indulhatnak. Amikor kilépett az ajtón, a veterán csábító még visszanézett Izabellára, és kedvesen, de diszkréten, szinte alig észrevehetően biccentett az írónő felé, aki örömmel viszonozta a búcsúzásnak szánt gesztust, majd elővette a pénztárcáját, hogy kivegyen belőle néhány száz forintot. Letette az asztalra a tejes kávéja árát; becsukta a kert-magazinokat, összefogta a halmot és óvatosan belecsúsztatta az újságokat feneketlen, barna bőr táskájába.

János még mindig a vendégtérben üldögélt és ügyetlenül mímelte, hogy a számlákkal foglalatoskodik. Úgy érezte, hogy eljött a pillanat; most kell megszólítania Izát, de valahogy semmi frappáns nem jutott az eszébe, és annak ellenére, hogy általában teljesen érdektelen volt feleségével és annak hisztijeivel kapcsolatban, ebben a pillanatban valamiért mégis rendkívül frusztrálta, hogy Elvira még mindig A Kávézóban van, és idegesen dobol az ujjaival a pulton, miközben várja, hogy Jucika összecsomagolja neki az útravaló kávét és süteményt.

--Lehetne valamivel tempósabban? Nem érek rá egész nap, nincs annyi szabadidőm, mint egyeseknek. Fontos és komoly munkám van; jó lenne, ha még sötétedés előtt lejutnék vidékre és megkapnám azt a nyomorult kávét végre. –türelmetlenkedett a saját fontosságát kissé túldimenzionáló Elvira, aki épp azért igyekezett úton-útfélen terjeszteni, hogy mennyire elfoglalt üzletasszony, hogy senki ne gyanítsa, amit szinte már maga előtt is titkolt a nő.

Szegény Jucikát kifejezetten nem kedvelte Elvira; előszeretettel ripakodott rá, amikor csak tehette. A pultos lány végre összeállította a kis csomagot, és még arra is figyelt, hogy úgy helyezze el benne a capuccinot és a csokis muffint, hogy véletlenül se boruljon ki a forró ital a kocsiban. Elvira felkapta a barna papírzacskót, és köszönés nélkül távozott. Bedobta az útravalót az anyósülésre, és bevágta magát a kormány mögé. Közben észrevette, hogy elszakadt a harisnyája. Káromkodott egyet, majd gyorsan beindította az autót, jó nagy gázt adott, és egy hajszálon múlt, hogy nem ütötte el az úttest széléről épp lelépni készülő Izabellát, aki eléggé megrémült a helyzettől, de ezt igyekezett palástolni és látszólag nyugodtan folytatta útját. 

János is kilépett az utcára, hogy utánanézzen a távozó írónő kecses alakjának. Iza könnyű, fehér muszlinblúzát átjárta a meleg, tavaszi szellő, és ő nagyon boldognak érezte magát ebben a pillanatban. Mosolyogva indult a villamosmegálló felé, és elhatározta, hogy ma mindenképp elmegy a kertészáruházba, hogy megvegye a kellékeket a régóta vágyott balkonkertjéhez. Már minden összeállt a fejében a kerttel kapcsolatban, pontosan tudta, hogy miket kell majd vásárolnia, és mit hova fog rakni az erkélyen. A Kávézó tulajdonosa tétován bámulta Izabellát, és kissé mérges volt magára amiatt, hogy nem volt képes egy értelmes vagy legalább annak tűnő ürüggyel megszólítani azt a nőt, akinek a jelenléte már egy ideje bearanyozta a napjait.

Folyt. köv.

Tízórai

André türelmesen várta, hogy Jucika kiszámolja a számla pontos végösszegét. Ez jó néhány percig is eltartott, mivel a matematika nem volt a lány erőssége, és a pénztárgéppel is hadilábon állt, annak ellenére, hogy évek óta használta már. Stresszesebb helyzetekben Jucika hajlamos volt leblokkolni, és ilyenkor szinte még a nevére sem emlékezett, nem hogy bonyolult számtani műveleteket tudott volna végrehajtani. Az utóbbi időben nem volt könnyű A Kávézó pultos-és pincérlányának élete: az anyja viselkedése már a türelmes és simulékony Jucika idegeit is kezdte megtépázni. A sok vita, a folyamatos szembesülés azzal, hogy Magdi egyre inkább csak süllyed bele az önsajnálatba, a tehetetlenségbe, és a tény, hogy a nő már ─az egyébként katasztrofális állapotban lévő─ lakásból sem akar kijönni egyszerűen már túl sok volt a jóindulatú és érzékeny fiatal lány számára, akinek mostani, lelkileg igencsak megviselt állapotában André felbukkanása igazi felüdülést és megkönnyebbülést jelentett.

Jucika el is feledkezett a kötényzsebében rezgő mobiljáról, annyira koncentrált arra, hogy jól adja össze a tételeket, és hogy lehetőleg minél kevésbé látszódjon rajta, hogy mennyire zavarban van, amikor André szemébe kell néznie. Ezért inkább kitartóan szemezett a franciakockás füzet lapjával, és próbálta kiszámolni, hogy mennyibe is kerül összesen a ham and eggs, az amerikai kávé és a narancslé, azaz André reggelije, amit a férfi  már jóízűen elfogyasztott. A Kávézó viszonylagos délelőtti csendjének és nyugalmának Elvira orkánszerű érkezése vetett véget.

--Mi ez a siralmas hangulat? Itt soha nincs semmi élet; ezerszer megmondtam már neked, hogy teljesen fölösleges fenntartani ezt a kócerájt, ha nincsenek vendégek. Csak a pénzemet költöd a gyerekes szórakozásaidra! –osztotta ki Jánost mentaszínű, drága kiskosztümjében beviharzó felesége.

Elvira rendszerint reggel és este tűnt fel férje üzletében, és látogatásai kizárólag arról szóltak, hogy keresetlen szavakkal illesse Jánost és az alkalmazottakat. Mintha minden feszültségét A Kávézó „legénységén” akarta volna levezetni; szinte hobbiszerűen járt be, hogy válogatott és rendszerint alaptalan sértések záporozzanak a szájából és átkaival a szerencsétlen ott lévőket sújtsa.

Néha azonban váratlanul bukkant föl a helyszínen. Persze, mindig volt valamilyen apropója ezeknek a látogatásoknak is. Ezúttal, ─mint kiderült─épp egy barátnőjéhez igyekezett „valami Isten háta mögötti” faluba, hogy meggyőzze a nőt, csatlakozzon Elvira egyik MLM-cégének „fantasztikus siker-sztorijához”, és a hosszú út előtt beugrott egy take-away kávéért és sütiért. Természetesen ezúttal sem tarthatta magában, hogy mennyire gyűlöli férje egész vállalkozását, magát a helyet; mindent és mindenkit, aki valamilyen úton-módon hozzájárul(t) férje gyerekkori álmának megvalósításához. Elvira féltékeny és irigy volt Jánosra, igaztalanul vádolta azzal, hogy az ő pénzét költi, holott ennek pont a fordítottja volt igaz…

Folyt. köv.

Kettős élet

Feri továbbra is a konyhában gubbasztott a széken, és Gabi már-már azon volt, hogy megkérdi „ős-ellenségét”, hogy mi a fene gyötri ennyire. Épp köszörülte a torkát, és erőt gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa Ferit, amikor az hirtelen az asztalra csapott, és így kiáltott:

--Hát persze! –ezután ezermesterünk felpattant, és kiviharzott a hátsó ajtón.

Gabi örült, hogy végül mégsem szólította meg Ferit, és büszke volt magára; úgy érezte, hogy van tartása, bár tudatában volt annak, hogy időnként hajlamos elgyengülni. A lány folytatta a raktárban való munkát, és közben gondolkozott. Eszébe jutottak azok az idők, amikor János felvette őt A Kávézóba, és először jött dolgozni a kis Duna-parti üzletbe. Egy júniusi reggelen kezdett, szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt, miután az egyik ismerőse felhívta a figyelmét arra a kiírásra, amely így szólt: 

„Azonnali kezdéssel megbízható konyhai segéderőt keresünk, tapasztalat nem szükséges, de előny, ha van”; 


és amely A Kávézó tisztára pucolt ablakában csábította a munkát keresőket.

Az interjú gyors volt, Gabit egy rövid beszélgetés után fel is vette János, és a lány másnap már el is kezdhette a munkát. Jucikával hamar megtalálták a közös hangot, bár szinte szöges ellentétei voltak egymásnak, és ez az első pár percben nyilvánvalóvá is vált mindkettejük számára. Gabi harsány, belevaló, bevállalós csaj volt; Jucika pedig visszafogott, szégyellős, és csöndes típus. Ettől függetlenül kölcsönös rokonszenvet éreztek a másik iránt, és tisztelték is egymást, illetve meg volt közöttük a megfelelő összhang, ami szükséges volt A Kávézóbeli munkához.

Ferivel már nem volt ilyen egyszerű a történet. Gabi valamiért az első pillanattól fogva nem tudta hová tenni Ferit, és a fiú ezt azonnal megérezte, már a bemutatkozásuk alkalmával, amikor Gabi láthatóan zavarba jött. A lány hangja kicsit elcsuklott, amikor a nevét mondta ki, és a zavar ezen nyilvánvaló jele valahogy nem illett bele abba az imidzsbe, amit Gabi egyébként az emberek felé mutatott. Ferinek nagyon is tetszett ez a kettősség, és egyből tudta, hogy mi a szándéka a lánnyal és ezt nem is rejtette véka alá. A mindenes már az új konyhalány első munkanapján nagyon komolyan elkezdett flörtölni Gabival, akinek igencsak jól estek a kedves, de azért nem túl nyálas bókok. Feri pont azt a stílust képviselte, ami Gabinak bejött: laza volt, de nem túlságosan, ugyanakkor rátermett, céltudatos, férfias, és mindenhez értett. Ez utóbbit Gabi különösen tudta értékelni Feriben.

Teltek múltak a hetek, és Feri hódítási próbálkozásai végül meghozták a kívánt eredményt: Gabi beadta a derekát. Tette mindezt annak ellenére, hogy Feri nem titkolta, hogy barátnője van. Az együtt töltött éjszakák alkalmával, nagyon gyakran hajnalig beszélgettek Gabi pici lakásán, és ilyenkor többször szó esett Ágnesről is, aki legtöbbször, mint idegesítő hárpia jelent meg Gabi képzeletében, legalábbis Feri leírásai alapján úgy látta maga előtt a nőt, mint egy elviselhetetlen némbert. Gabi - először az életében - kezdett kötődni valakihez, és ez az érzés nagyon is imponált neki. Korábban azt hitte, hogy soha nem fog ilyesmit tapasztalni, és örült annak, hogy a sors rácáfolt az elképzeléseire. Egy darabig tényleg tökéletes harmóniában telt Gabi és Feri közös, titkos élete.

Folyt. köv.

Váratlan hívás

János úgy tett, mintha tanulmányozná a számlákat, néha pötyögött egy kicsit a számológépen, bele-bele kortyolt a limonádéjába, de valójában bőszen hallgatózott. André a chicago-i gyerekkori otthonának kertjéről mesélt Izabellának. Az írónő figyelmesen hallgatta a részletes tájleírást. Jucika mosogatott, Gabi a raktárban válogatta a lejárt szavatosságú konzerveket, amikor is visszatért a postáról A Kávézó mindenese, Feri. Nem volt túl jó kedve a fiatalembernek, mert amikor belépett a konyhába, egy mukkot sem szólt, ami tőle nagyon szokatlan volt. Feri mindig vidám volt, harsányan köszönt, viccelődött mindenkivel. Gabinak is feltűnt, hogy valami nem stimmel, de már csak azért sem érdeklődött. Valamiért nagyon nem szívlelte az ezermestert. Feri leült egy székre a konyhában, és hosszasan, mereven bámult maga elé.

Jucika már a törölgetésénél tartott, amikor is el kezdett rezegni a mobilja a kötényzsebében. Lerakta az üvegpoharat, beletörölte a kezét a kötényébe, és elővette a telefont. Látta, hogy az édesanyja hívja. Hirtelen rossz érzése támadt; már napok óta nem beszéltek, amióta múlt héten az asszony igencsak illuminált állapotban jó alaposan kiosztotta szegény Jucikát. A nő kitiltotta a lányát a lakásból, és Jucika, aki mindennek ellenére másnap is vitt reggelit öccsének és anyjának, ezúttal zárt ajtókra talált. Kopogtatott, csengetett kitartóan, de semmi választ nem kapott. Egy idő után muszáj volt feladnia a kiabálást is, mert elkésett volna a munkából. Amikor elindult a kapu felé, visszanézett, és látta, hogy az anyja behúzza a sötétítő függönyt az udvarra néző ablakon. Kissé megnyugodott, mert már a legrosszabbra gondolt, és így legalább azt tudta, hogy él az anyja.

Nagyon nehéz természetű nő volt Magdi, Jucika kereken 50 éves anyukája. Korán házasodott, és testileg-lelkileg tönkretette őt előbb férje eltűnése, majd a sok gond, ami Jucika öccsének ápolásával járt. Na meg a saját rossz természete. Bár a lánya gyerekkora óta mindenben segített neki, az asszony ezt nem tudta értékelni, és mindenért Jucikát okolta. Szerencsétlen lány évekig tűrte a megaláztatást, azt, hogy az anyja rendszeresen megverte, és őt hibáztatta mindenért. Aztán Jucikának egyszer csak elege lett, egy barátnőjéhez költözött, és a saját lábára állt: dolgozni kezdett. A családját azonban rendszeresen látogatta, a rossz emlékek ellenére is. Magdi viselkedése ugyanakkor egyre csak rosszabb lett: rákapott ugyanis az alkoholra, amivel tovább rontott amúgy sem túl jó természetén. Azzal magyarázta az italozást, hogy neki annyi gondja-baja van, hogy másképp ezt nem tudná elviselni. Úgy tett, mintha ő lenne a világon az egyedüli, aki értelmi fogyatékos gyereket nevel, és anyagi problémákkal küzd.

Jucika nagyon gyakran arra ment haza, hogy az anyja a földön fetreng a szétdobált holmik között, részegen; testvére pedig magatehetetlenül és halálra rémülten kuporog az ágyon. Szánalmas látványt nyújtott az egyébként is sötét és komor garzonlakás. Ilyenkor Juci mindig rendet rakott, tisztába tette, megmosdatta, megetette az öccsét, kiszellőztetett. Tudta, hogy részegen horkoló anyjával úgysem tudna mit kezdeni, így őt hagyta a földön feküdni. Az asszony másnap mindig felfrissülve, megkönnyebbülten, bocsánatért esedezve hívta fel a lányát, aki természetesen mindig megbocsátott, és munka után újra meglátogatta a családját. Magdi ilyenkor már úgy tett, mintha mi sem történt volna, és vidáman, kedveskedve mutogatta Jucikának a Story-magazinokat, amelyeket minden héten megvett a sarki kisboltban. Természetesen az újságok mellé mindig került pár üveg alkohol is a kosárba, ráadásul nem is az olcsóbbik fajtából. Az üvegeket Magdi mindig nagyon gondosan elrejtette a ruhásszekrénye mélyén, hogy aztán alkalomadtán elővehesse őket. Rendszerint kért kölcsön pénzt Jucikától, aki jó szívvel adott, mert Magdi mindig hozzátette, hogy egyre drágábbak a gyógyszerek és az élelmiszerárak meg már katasztrofális magasságokba szöknek manapság. 

Jucika csak adott, adott és adott. Egyszerűen nem tudott mást tenni.

Annak ellenére, hogy erős lelkű és jó természetű lány volt, a családi problémák miatt az idegei már eléggé tönkrementek Jucikának. Egy idő után egyre szórakozottabb és szétszórtabb volt. Sokszor összekeverte a rendeléseket, törte az étkészletet, levert tárgyakat és néha többet adott vissza a vendégeknek, annál, ami járt volna. Jánost azonban nem zavarták Jucika szerencsétlenkedései, hiszen nagyon megértő és empatikus volt, férfi létére. Nem mellesleg volt már gyakorlata az elfogadásban, mert képes volt elviselni hárpia feleségét, Elvirát is, aki pont akkor ugrott be váratlanul „egy kis tízóraira” az üzletbe, amikor János megelégedésére André végre felállt Izabella asztalától, és a pulthoz lépett, hogy rendezze a számlát.

Folyt. köv.

Asztaltársaság

Bella bizony nem volt ahhoz szokva, hogy meghiúsuljanak a tervei; és nem is olyan fából faragták az asszonyt, hogy kudarcként fogja föl azt, hogy hiába kecmergett ki nagy nehezen az asztal mögül. Nem volt az a fajta nő, akit könnyen eltántoríthattak a szándékaitól. Visszapréselte ugyan magát a székre, de elhatározta, hogy nem adja föl, és idővel újabb ürügyet talál majd arra, hogy megismerkedhessen a véleménye szerint korban tökéletesen hozzá illő, sportosan elegáns öltözékével és tökéletes modorával igencsak figyelemreméltó Andréval. Bella folytatta tehát a teázást, de közben azért fél szemmel balra sandított, hogy jó alaposan megfigyelje a csábos úriembert és Izabellát, amint bemutatkoznak egymásnak. A nagydarab asszonyság szinte szóról-szóra hallotta, hogy miről beszélgetnek azok ketten.

--Megengedi, hogy csatlakozzam Önhöz? –kérdezte André udvariasan az írónőtől.

--Persze, parancsoljon; foglaljon helyet! –Izabella leemelte a kertészeti magazinokból épített 

stócot a fehér színű támlás székről, és kissé ki is húzta azt, hogy André kényelmesen elhelyezkedhessen rajta.

André nyugodt volt és magabiztos, mint mindig. Aznap is vitorlás stílusban öltözött fel, mint minden tavaszi és nyári napon. Úgy érezte, hogy a Duna-parton nem is lehetne más fajta öltözékben mutatkozni, mint kék, fehér és piros színekből komponált összeállításokban. Kissé piperkőc volt ugyan, de a hölgyeknek ez a tulajdonsága is elképesztően imponált. Már messziről lehetett érezni, hogy a férfi drága parfümöt használ és az is jól látszott, hogy kivétel nélkül márkás, válogatott ruhadarabokat visel. A haja mindig tökéletesen állt, télen is napbarnított arca simára volt borotválva, a modora pedig épp olyan kifogástalan volt, mint a megjelenése.

Izabella számára is feltűnt mindez és örömmel engedte az asztalához a férfit, bár elsőre kissé ódzkodott attól, hogy egy idegen csak úgy letelepedjen mellé. Ráadásul pont akkor, amikor, a legjobban elmélyedt az egyik holland kertkatalógusban, és nagyban számolgatott, hogy vajon megéri-e több száz euróért külföldről rendelni vetőmagokat és palántákat, valamint egyéb, a balkon-projekthez szükséges eszközöket; vagy jobban jár, ha elmegy egy budapesti áruházba, ahol alaposan szemrevételezheti a termékeket, mielőtt megvásárolná őket. Anyagilag nem állt rosszul az írónő, hiszen a legutóbbi regényét vitték, mint a cukrot, és szép kis tartalékot halmozott már föl amúgy is, de azért meggondolta, hogy mire és mennyit költ. Megfontolt nő volt Iza, az érzelmei szinte sosem ragadták magával, sőt. Talán túlságosan is elzárta őket magában.

Kissé meg is lepődött, azon, hogy A Kávézó új vendége pont mellé akar ülni, mert az utóbbi években azt tapasztalta, hogy elkerülik őt az emberek. Valójában azonban Izabella volt az, aki a vadidegenekkel tanúsított kellő és még egészséges bizalmatlanságon túllépve, már-már túlságosan is bezárkózott saját világába és szinte senkit nem engedett közel magához.

Andrénak is rögtön feltűnt, hogy zárkózott hölggyel van dolga, de ez még inkább vonzó volt a számára. Mivel észrevette a magazinokat Izabellánál, úgy gondolta, hogy a kertről és a növényekről kezdeményez beszélgetést. Minden témában otthon volt, ahogy az a legjobb nőcsábászoknál lenni szokott általában. Izabella szívesen beszélt új terveiről, és annak azért még távolságtartó természete ellenére is örült, hogy egy igencsak vonzó férfival társaloghatott. Mosolygott, és egyfolytában a füle mögé simítgatta hosszú, barna hajtincseit, amely André, és a pultnál a számológépet nyomkodó János számára is egyértelmű jel volt. A főnök kért egy limonádét Jucikától, és megkérte a lányt, hogy a 3-as asztalhoz vigye majd ki neki, mert inkább átülne oda.

--Ott egy kicsit több a fény. –mondta János magyarázatképp; és kedvesen mosolyogva biccentett a fejével Izabella felé, amikor letelepedett papírjaival és a számlákkal az írónő és  friss ismerősének közös asztalától pár centiméterre. Pont olyan távolságra, hogy mindent tökéletesen lásson és halljon.

Folyt. köv.

A Pálcikaember színre lép

Feri nagyon magas, vékony, hosszúlábú fiú volt; fordított háromszög alakú felsőtestéből kikandikáló pálcikalábaival és gyufaszál karjaival megáldva épp úgy festett, mint egy mókás rajzfilmfigura. A Kávézó lóti-futi ezermestere imádta a pulóvereket. Amikor csak tehette, kötött - lehetőleg norvégmintás - ’90-es évekbeli Margaréta katalógusokból rendelt lila, zöld vagy kék szín összeállítású műremekeket viselt. Kivételt csak az igazán forró, kánikulával megspékelt nyári napok képeztek; ilyenkor piszkos, bordás atlétában bütykölte az üzletben, amit épp kellett, vagy rohant, ahová János vagy a lányok küldték. Nem volt egy intelligens férfi, még érettségije sem volt, viszont jócskán meg volt a magához való esze. Alacsony végzettsége ellenére, valamilyen úton-módon mindig talált valami megfelelő és egész jól fizető munkát, amiből eltartotta magát és igencsak nagyigényű, követelőző barátnőjét, Ágit. Feri gyakorlatias, élelmes, talpraesett fiú volt; és A Kávézó vendégei és személyzete saját otthonában is gyakran igénybe vette a szerelő szolgálatait, ha mondjuk csöpögő csapról, eldugult WC-ről vagy egy-egy új bútordarab összeszereléséről volt szó. Feri képességei már-már legendásak voltak; és ezeket a legjobban Gabi ismerte.

Feri szerette a munkáját, minden reggel örömmel, és ismert rádiós slágereket fütyörészve ugrándozott le a konyhába vezető hátsó lépcsősoron, hogy elkezdje az aznapi teendőket. Ezek részben szerelési munkákból vagy javítani valókból álltak, illetve a városban való furikázást testesítették meg. Feri ment a postára vagy áruért, ha Jánosnak épp nem volt kedve, vagy netalán más dolga akadt, és szintén Feri dolga volt az üzlet kellékeit pótolni, azaz tisztítószereket, evőeszközt, tányérokat, tollat, papírt, számlatömböt vásárolt, ha szükség volt ilyesmire. Az autóban mindig head set-et használt és valójában oda sem figyelt nyafogós élettársa telefonon keresztül rázúduló panaszáradatára. Ágika nagyon unatkozott napközben, mivel épp állást keresett, vagy legalábbis ezt mondta magáról mindenkinek. Valójában semmit nem tett annak érdekében, hogy találjon is. Délelőtt kelt fel, komótosan megreggelizett, és ezután bekapcsolta a TV-t. Minden áldott nap pizsamában nézte végig a kereskedelmi csatornákon sugárzott teleshop műsorok szuperszónikus és multifunkcionális termékkínálatát, és igen gyakran rendelt is valami elképesztően haszontalan, ámde drága árucikket. Ágika napjainak fénypontja az volt, amikor csengetett a postás a 8. emeleti panellakás ajtaján, és a nő végre kezébe vehette legújabb, „tényleg praktikus” szerzeményét.  Általában egy alkalommal próbálta ki a kincseket, aztán a gardróbszekrény aljára kerültek.

Gabi már javában pucolta a sárgarépát és a zellert az aznapi menü zöldségleveséhez, amikor Feri a szokásos módon üdvözölte a lányt:

 --Jó napokat! ─mondta vidáman Feri és még intett is hozzá.

A konyhalány mogorván nézett fel a petrezselyem-aprításból és dörmögött valamit az orra alatt. Nem kedvelte túlságosan a mindenest, és erre bizony jó oka volt. Feri kiment az üzlethelységbe, és köszöntötte a pultnál üldögélő Jánost, aki épp a könyvelőnek állította össze a havi számlákat. Feri megkérdezte a főnökét, hogy van-e valami extra kívánsága, de mivel nem volt, fogta magát és elindult az ajtó felé, hogy elugorjon a postára a levelekért. Távoztában még köszönt Bellának is, aki kis arany színű kézitükrében ellenőrizte, hogy elegendő-e a még reggel, jó erősen felvitt pirosító mennyisége az arcán, és mivel meglehetősen meg volt elégedve azzal, amit a tükörben látott, elhatározta, hogy odasétál az új vendég, alias André asztalához. Hozzákezdett tehát a feltápászkodás műveletéhez. Ez olyan lassan ment szegénynek, hogy mire kiszabadította molett bájait ideiglenes börtönükből, azaz az asztal és a szék közül, nagy sajnálatára azt láthatta, amint André a negyvenes kora ellenére még szemtelenül fiatalos és csinos külsejű írónő asztalához lép, és megszólítja a kerti magazinokat felcímkézgető Izabellát.

Folyt. köv.

British tea for breakfast

Mimike egy kevésbé vonzó külsejű, ámde annál szerethetőbb jószág volt. Szegényt egy elhagyatott út mentén találta Bella asszony csatangolós kedvű, égetnivalóan rossz unokája, Álmos. A kisfiú egy reszkető, csontsovány kutyára lett figyelmes egyik erdei kalandja során; és mivel arany szíve volt, és nagyon is kedvelte az állatokat, óvatosan ölbe vette az akkor még igencsak alultáplált kutyát, és hazavitte a nagymamához, aki örömmel fogadta az új jövevényt középpolgári stílusban berendezett otthonában. Egyből kihívta az állatorvost, aki megvizsgálta az ebet, és megállapította, hogy a kutya egészséges, szervi baja hál’ Istennek nincsen, csupán egy kis szeretetre, gondoskodásra, na meg rendszeres táplálásra, és jó kiadós sétákra van szüksége. Miminek körülbelül fél évébe telt, amíg a szervezete teljesen regenerálódott, és alkalmazkodni tudott az immár ideális körülményekhez.

Bella asszony mindent megtett annak érdekében, hogy a kutya jól érezze magát: a legdrágább konzerveket és száraztápokat vásárolta neki, rendszeresen vitte állatorvoshoz, és naponta négyszer-ötször sétáltatta a jószágot. A reggeli és napközbeni séták előtt-közben-alatt, Bella és Mimike be-beugrottak A Kávézóba. A korai kávéját pár perc alatt felhörpintő Kamillát általában Bella asszony és elmaradhatatlan négylábú kísérete váltotta föl az üzletben. Az asszony minden reggel ledöcögött a falépcsőkön és a mozgástól izzadva-szuszogva kívánt jó reggelt a kávézóban tartózkodó személyzetnek és a vendégeknek. Testsúlyából kifolyólag meglehetősen nehézkesen mozgott a hatvan egynéhány éves asszonyság, így általában lihegve-pihegve szuszakolta be magát kedvenc asztala és a szék közé. Amikor a művelet sikerült, Jucikának mindig nagy kő esett le a szívéről. Sokszor attól tartott, hogy egyszer majd még valami baja esik a nőnek. Bella az első ablak alatt szeretett üldögélni, az ajtó közelében, mert innen mindent és mindenkit alaposan szemügyre vehetett és tanulmányozhatott.

Bella asszony mindig jókedvű volt, hangosan és sokat beszélt, harsányan hahotázott, és imádta a pletykákat; azt viszont nagyon nehezen viselte, ha úgy sejtette, hogy őt magát valaki netán kibeszéli a háta mögött. Hiú asszony volt. Túl a hatodik X-en is színes, feltűnő ruhákat és minden nap tökéletesen elkészített frizurát viselt. A nagyméretű egybe-ruhákat varratta, amióta pajzsmirigy problémája miatt borzasztóan elhízott, de az élénk színekhez és mintákhoz továbbra is ragaszkodott. A ruhákhoz az anyagokat Londonban élő lánya küldte Bellának. A sokunokás nagymama nagyon is szeretett parádézni extravagáns darabjaiban, amelyeket az egyik ismert magyar divattervező varrónői készítettek a testes hölgyeménynek havonta. Fodrászhoz szintén egy neves mester szalonjába járt, ahol hetente kétszer készítettek neki klasszikus kontyot. Bellának magas volt a nyugdíja és szívesen költött magára. Mindegyik lánya felnőtt már; külföldön éltek a családjukkal, és csak nagy ritkán látogattak haza a gyerekeikkel. Olyankor Bella mindig elhalmozta őket ajándékokkal, és hatalmas lakomákat rendezett az unokák kedvére és örömére.

A nagyi néha utazgatott is, ám külföldi kirándulásokra betegsége miatt egyre ritkábban volt módja és csak rövid kiruccanásokra mehetett. Általában Londonba látogatott el, egyrészt, mert összes lánya közül Nórika volt a legközelebb, aki az angol fővárosban dolgozott könyvelőként. Bella igazi britománná vált, tonnányi mennyiségű terméket hordott haza Magyarországra Angliából; és a lányánál töltött hetek-hónapok alatt átvett jó pár angol szokást. Természetesen csak azért, hogy ezzel is felvághasson az otthoni átlagszínvonalon elvegetáló kis-és középnyugdíjas barátnők előtt.  

Az egyik ilyen allűrje a tea tejjel való fogyasztása volt. Jucika már megjegyezte, hogy mely árnyalat elérésekor felel meg Bellának a teába öntött tej mennyisége, bár még mindig remegve és nagyon-nagyon óvatosan csurgatta a fehér folyadékot a rózsás csészébe. Bella beleszippantott az illatozó tea gőzébe és épp belekortyolt volna, amikor felfigyelt a pulthoz sétáló André-ra, aki szalvétát kért a piruló Jucikától. Amikor André visszasétált a kávézó hátsó blokkjában elhelyezkedő asztalához, kedvesen rámosolygott Bellára és „Kezét Csókolom”-mal üdvözölte az asszonyt, aki máris a mennyekben járt a férfi csábító tekintetének és kissé régimódi, ámde Bella szívét igencsak megdobogtató köszönési formulának hála.

Bella gondolatban már éppen azt tervezgette, milyen lesz a közös életük André-val, amikor megjelent az üzletben Feri, A Kávézó rafinált ezermester mindenese.

Folyt. köv.

                                                                                 

Friss croissant

Gabi 22 éves, igazi laza, vagány csaj volt. Sosem csinált problémát semmiből, és látszólag könnyedén vette az élet által elé gördített akadályokat, pedig ezekből bőven kijutott neki. Gyermekotthonban nőtt fel, miután ide-oda csapódott a különböző nevelőszülők kezéről. Akadt olyan család is, akiktől megszökni kényszerült. Ezekről az időkről nem szívesen beszélt; és ha tehette, inkább eltitkolta árvaházi múltját. Valójában szégyellte, hogy nem kellett a szüleinek, akiket sosem látott, és akikről az égvilágon semmit nem tudott. Gyerekkorában sokat ábrándozott és mindig elképzelt magának egy családot. Gyakran különböző történetekkel szórakoztatta magát; például gondolatban felvázolta, hogyan ünnepli a születésnapját képzeletbeli családja körében, vagy hogyan karácsonyoznak együtt a szülők és a gyerekek. Ezek a képek akkoriban mindig megnyugtatták, de mostanra már el is feledte, hogy valaha családot és meghitt otthont talált ki magának. Úgy tett, mintha kicsit sem zavarná, hogy nincsenek rokonai, de valójában nagyon fájt neki, hogy gyökértelennek és sehová sem tartozónak érzi magát. Rengeteg pasija volt, hetente cserélődtek egyszobás lakásának éjszakai férfi vendégei, de egyiküket sem bírta elviselni néhány napnál tovább. Megrémisztette, ha valamelyiküknél a ragaszkodás legapróbb jeleit is felfedezni vélte. Ilyenkor Gabi azonnal elhajtotta a szerencsétlen fiút, aki nem értette, mi történhetett, hiszen néhány napja még a legnagyobb szerelemben éltek.

A lány ebben a tekintetben meglehetősen férfiasan viselkedett, de a macsós jellemvonások életének és személyiségének más területein is jelentkeztek: az öltözködésében, abban, hogy napi 2 doboz piros Marlboro-t szívott el, a pasis ékszereiben és a száguldás meg a veszély iránt érzett vonzalmában. A sebesség volt a mindene, és mindig is arról ábrándozott, hogy egy nap vesz majd magának egy nagyteljesítményű motort. Addig is, beérte a kis retro Vespa-jával. Imádta a járgányt, simogatta, becézgette, vigyázott rá, mint a szeme fényére. A motor mindig kifogástalan állapotban volt, kívül-belül, télen-nyáron. Gabi egy álláshirdetés útján ismerkedett meg Jánossal, aki konyhalányt keresett a hamarosan megnyíló kávézójába. János azonnal látta, hogy Gabi talpraesett és ügyes kezű, megbízható munkaerő lesz. Fel is vette nyomban, amúgy sem volt kedve és türelme tovább interjúztatni a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebbnek tűnő jelentkezőket. Így került Gabi A Kávézóba.

A konyhalány gondosan lelakatolta a motort és lezúgott a lépcsőn, majd berontott a konyhába, és elüvöltött egy erőteljes és hangos Jó reggelt! –et, amit Jucika ugyan már megszokott, mégis rendszerint összerezzent, rosszabb esetben pedig még le is ejtett valamit, ami általában törékeny tárgy volt. Gabi csodálkozott, hogy nem hallja a szokásos csörömpölést, és amikor kikukucskált a hátsó helység kis ablakán keresztül az üzletbe, látta, hogy Jucika a vendégtérben van. Nem volt megszokott, hogy Elvirán, és a mindig és kizárólag a pultnál helyet foglaló Kamillán kívül idegen vendég legyen az üzletben hajnaltájt. Gabi csak legyintett Elvira sipítozására, de azért megkönnyebbült, amikor hallotta, hogy a mérges, molett nő bőszen becsapja maga mögött az üzlet ajtaját és elhajt az irodájába, hogy a nap hátralévő részében tenyérbemászó stílusban telefonálgasson ügyfeleinek és minél többjükre sózza rá valamelyik Multilevel partnerének hasztalan, ámde annál drágább termékét. Gabi leakasztotta szürke hajszálcsíkos kötényét a kampóról, és nekilátott a zöldségtisztításnak. Ebben a pillanatban megjelent János két, egymásra helyezett ládával a karján, benne a friss péksüteményekkel.

            A férfi üdvözölte Gabit, lerakta a ládákat egy székre, kiment a pulthoz, az újságot a natúrfa munkalapra tette, és megpuszilta Kamillát. Jucika, miután felvette a rendelést, kipirult arccal tért vissza André asztalától, és beszólt Gabinak a konyhába; megkérte, hogy főzzön egy pár virslit, és készítsen ham and eggs-et, ő maga pedig hozzálátott az amerikai kávé lefőzéséhez. János visszament a raktárba és kihozott egy ládányi friss, vajas croissant-t, és ízlésesen elhelyezte a kis rongyos kifliket a kassza mellett lévő fonott kosárkában. Csilingelt az ajtó, és megjelent Izabella, fehér MacBook-jával és egy halom kertészeti magazinnal a hóna alatt. A nő kedvesen köszöntötte A Kávézó legénységét, és helyet foglalt szokásos asztalánál, amelyre André tökéletesen rálátott. Iza felnyitotta a notebook tetejét és bekapcsolta a gépet. Csak bólintott egyet a pult irányába és Jucika már tudta, hogy az írónő a szokásos menüt kéri: tejeskávét, 2 db croissant-t, egy kevés vajat és baracklekvárt.

Már kész volt az Americano Andrénak; melegedett a tej Izabella kávéjához; János tányérra rakta a két forró croissant-t; Gabi csipesszel szedte ki a pár virslit a bugyogó vízből és a ham and eggs mellé helyezte a két kis vékony rudacskát, majd kilökte a tányért a kiadón keresztül Jucikának, aki már fel is kapta az elkészült ételt, és egy színes kis tálcára helyezte a hosszúkávé mellé. Virágos kis szoknyájában, a tálcát ügyetlenül egyensúlyozva billegett ki Andréhoz, aki nagyon udvariasan köszönte meg a reggelit. Jucika kedvesen jó étvágyat kívánt, és közben azért azt jól látta a szeme sarkából, hogy André türkiz tekintete a magazint lapozgató Izabellát fürkészi. Kamilla befejezte a kávéját, és gyorsan elköszönt a testvérétől, ideje volt indulnia. Amikor felért a lépcsőkön, az ajtóban már a testes Bella asszonyság várakozott Mimike nevű talált kutyájával, hogy betérjen a szokásos tejes teájára A Kávézóba.

Folyt. köv.

Emlékek és álmok

Elvira minden reggel leparkolt az Audijával A Kávézó előtt, kiszállt a „tikfabarna metál” fantázianévvel megjelölt színű járműből és magas sarkúba bújtatott apró lábacskáit sebesen egymás után pakolgatva elviharzott a bejáratig, majd szinte legurult a lépcsőkőn, hogy üdvözlés helyett valami ordenáré beszólással köszöntse az épp ott posztoló peches alkalmazottat. Elvira elképesztően türelmetlen nő volt, semmire nem volt hajlandó néhány másodpercnél több időt szánni és már azelőtt akarta tervei megvalósulást, mielőtt egyáltalán kigondolta volna őket. Imádta csicskáztatni az embereket, ő maga azonban egy fűszálat sem tett keresztbe még a saját ügyei érdekében sem. Mindenre meg volt a maga embere: a volt kolléganője sétáltatta a kutyáját és vitte állatorvoshoz vagy kozmetikába; az egyik gyerekkori barátnője, aki évek óta nem talált állást, takarított náluk, a nő férje pedig a kerttel foglalkozott. A szomszédja intézte neki a bevásárlást, a csekkbefizetést, és ugyancsak ő rendezte Elvirának a mosodát, a cipészt és a tisztítót. Elvira nagyon értett az emberek befolyásolásához, dróton rángatta az arra alkalmas karaktereket, akik még kényelmesebbé tették az asszony amúgy sem túl zaklatott életét.

            Mézes-mázasan, ugyanakkor visszautasítást nem tűrő stílusban érte el, hogy az aktuális kiszemelt áldozat azt tegye, amit ő akar. Elvira egész álló nap az Interneten lógott, e-mail-ezett, vásárolt, banki ügyeket intézett; és kukkolta a Facebook-on, hogy mi történik az ismerőseivel, eközben pedig kis alattvalói elvégezték helyette a háztartási és egyéb, egy átlagos nő mindennapi életéhez tartozó teendőket. Férjével, Jánossal meglehetősen távoli viszonyban álltak, főleg, amióta a férfi megnyitotta A Kávézót, és ideje nagy részét a Duna-parti, rusztikusra kreált üzletében töltötte. A házastársak szinte csak lefekvéskor találkoztak, néha még olyankor sem. János igazi bohém életművész volt, aki semmit sem vett túl komolyan és imádta a kultúrát, a szórakozást, a design-t, a kortárs művészetet, és mindent, ami egyedi, különleges és számára valamiért értékes volt.

            Gyerekkorában sokszor megfordult a könyvesboltban, amelynek porain létrehozta álmainak netovábbját, a vintage kávézót. Akkoriban hosszú évekig a közelben laktak, és János életének meghatározó részét a mediterrán hangulatú környéken töltötte. Szívesen gondolt vissza azokra az időkre, amikor már kamaszként, este, titokban elszökött otthonról és biciklire pattant, hogy bejárja az folyótól csak néhány méterre lévő utcákat, és kilesse a pesti éjszaka és a környékbeli házak lakóinak titkát. Még mindig élénken emlékezett a kiskocsmák és vendéglők teraszán üldögélő csalfa férfiakra, akik festett hölgyikéknek udvaroltak nagy hévvel, a titokban randevúzó kamaszokra, a dorbézoló egyetemistákra és az ablakokból olykor-olykor kikiabáló idősekre, akiket zavart a fiatalok boldog zajongása a meleg nyári éjszakában. János szeretett nosztalgiázni, szerette a gyerek-és fiatalkorát jellemző kellemes hangulatokat, ízeket, illatokat és emlékeket felidézni. Volt egy saját, belső világa, amelyhez felnőttként is ragaszkodott. Mindig ide menekült a valóság elől. Ezért is hozta létre A Kávézót, életének első, igazán nagyszabású és jelentős vállalkozását, vagy ha úgy tetszik művét, amely egy nagyon is valóságos álom volt.

            Hiszen János valaha művésznek készült, de az egyetemet nem tudta befejezni a családjában történt sajnálatos emberi és anyagi katasztrófa miatt, amely a nővérét, Kamillát talán még jobban megviselte, mint a férfit. Kamilla Jánosnál mindössze 2 évvel volt idősebb, nemrég töltötte be a negyvenet és fő jellemvonása az állandó dohányzás volt. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, még vasalás közben is folyamatosan füstölt. Sokszor könnybe lábadt a szeme, mert teljes mértékben sosem tudta feldolgozni a családban történt szerencsétlenséget. Elvált asszony volt, évek óta egyedül élt, magányosan. Anyagilag közepesen állt, nem túl jól, de rosszul sem. Hivatalvezető volt a kerületi okmányirodában, ahol igencsak unalmas és egyhangú munkát kellett végeznie nap, mint nap. Ezt azonban kicsit sem bánta, számára teljes mértékben kielégítő tevékenységekkel járt a munkája, nem ugráltatták és ő sem ugráltatott senkit, szépen elüldögélt az irodában a gép előtt, rendezgette a papírokat, felügyelte a hivatalnokok munkavégzését, és sosem gorombáskodott senkivel. Mindig nyugodtan, csendesen kezelte a problémákat; a beosztottjai és még a problémás ügyfelek is kedvelték. Közben pedig szívta a cigarettákat; és amikor senki nem nézett oda, óvatosan letörölte a könnyeit.

            Kamilla a reggeleket a bátyja kávézójában kezdte, ahol mindig ő volt az első vendég. Hivatalvezetőként elég volt 9-re bejárnia az irodába, és mivel korán kelő volt, bőven belefért az idejébe, hogy beugorjon János üzletébe egy capuccino-ra. Kamilla kedvelte Jucikát, és mindig türelmes volt a néha kicsit szétszórt és csapongó lánnyal. Például, segített neki összeszedni a földre hullott étlapokat, amit Jucika nagy hálálkodva köszönt meg a nőnek, és már robogott is André-hoz és kiskutyájához, hogy felvehesse a 2-es asztalnál helyet foglaló új vendég rendelését. André ham & eggs-et kért, virslit és kenyeret, meg egy jó híg, barnás löttyre emlékeztető Americano-t, amelyet már úgy megszokott az USA-ban. Az erős, intenzív olasz kávékat nem bírta a szíve, sem a vérnyomása. Bezzeg a csinos hölgyeket igen. Fel is figyelt a pultnál elhelyezett, magas fehér széken helyet foglaló vékony derekú, egyszerűen, de csinosan és igényesen öltöző, mély barna szemű, riadt tekintetű Kamillára. Jucika is észrevette, hogy André nem is oly’ nagy titokban főnöke nővérét lesi. Az ideiglenes csendet az törte meg, hogy megérkezett Gabi, a tüsihajú, fiúsan öltöző konyhalány, aki fekete Vespa-ját a hátsó bejárattól felfelé vezető lépcső korlátjához láncolta, és mindig megsimogatta a járművet, amikor kiment dohányozni. Néha még beszélt is hozzá.

Folyt. köv.

Orgonák kancsóban

Jucika -25 éves kora ellenére- egy szinte gyermekien naiv és ártatlan, némelyek által már-már együgyűnek tartott fiatal nő volt. Tény, hogy nem volt túl eszes, de cserébe nagyon jóindulatú és gondoskodó lány volt. Mindezen tulajdonságok miatt az emberek többsége kihasználta Jucikát, aki azonban erről mit sem tudott. Vagy legalábbis úgy tett, mintha nem tudna.  A barátai bármikor nála lakhattak, sőt, kevés fizetéséből még rendszeres kölcsönöket is folyósított egy részük számára. Jucika olyan ember volt, aki mindig adott egy kis aprót a hajléktanoknak, még akkor is, ha tudta, hogy korántsem olyan éhesek, mint azt (akár napjában több százszor is) kétségbeesést színlelve elrebegik, és a lány azzal is tisztában volt, hogy a csövesek nagy valószínűséggel nem élelmiszert fognak vásárolni az összegyűjtött érmékből.

Jucika minden áldott nap meglátogatta az értelmi fogyatékos bátyját egyedül nevelő édesanyját, és segített neki, amiben csak tudott. Munka előtt, már reggel 5-kor megjelent a ferencvárosi garzonban, hogy friss tejet és péksüteményt vigyen a családtagjainak és mindig megkérdezte, hogy van-e valamire szükségük. Általában napközben, ebédszünetben ugrott el beszerezni a szükséges gyógyszereket vagy bármi mást, amire az édesanyja megkérte, hogy vegye meg számukra. Az asszony minden áldott reggel megígérte, hogy majd utólag kifizeti az összegeket Jucikának, aki tudta jól, hogy erre soha nem fog sor kerülni, de nem bánta, mert önzetlen volt és jószívű. Ilyen volt a természete. Egyszerűen nem esett nehezére másokon segíteni, még saját igényeinek lejjebb adása árán sem. Teljes mértékben kielégítette vágyait a turkálókban vásárolt pár százas ruhadarabok viselése, az olcsó, rossz minőségű élelmiszerek fogyasztása, és az, hogy szinte nem volt magánélete, mert szabadidejében is másokkal foglalkozott.

Sajnos az emberek általában nemigen viszonozták Jucika jólelkűségét, legalábbis addig a sorsfordító napig, amely egy szép, napsütéses, orgonaillatú májusi reggellel köszöntött be Jucika szánalmasan szürkének és egyhangúnak tűnő életében. A fordulatot pedig egészen konkrétan az a pillanat jelentette, amikor is André először nyitott be A Kávézó fehér színűre festett fából készült ajtaján. Jucika azon a reggelen, nyitás után pár perccel éppen friss orgonákat helyezett el egy fehér bádog kancsóban, amely még a tulajdonos nagymamájáé volt valaha, és mosakodásra használhatták az 1900-as évek első évtizedeiben. 

Bosszantotta a pincérlányt, hogy túl sok virágot vásárolt és nem tudta, hogy mit kezdjen a megmaradt ágakkal. Kidobni sajnálta volna a virágokat, viszont nem talált megfelelő vázának valót a számukra. Azon töprengett, hogy mégis mibe tudná elhelyezni az extra ágakból készített csokrot, és tétován kotorászott a raktárban, amikor is meghallott egy furcsa hangsúllyal és hanglejtéssel, de erőteljes hangon kiejtett „Elnézést kérek”-et. Előjött a raktárból és egy elképesztően vonzó férfit pillantott meg a pult túloldalán.

--Miben segíthetek? –kérdezte Jucika Andrétól.

--Szeretnék reggelizni valamit, szabad? –válaszolt és kérdezett vissza a férfi.

--Már hogyne lenne szabad! –nevetett erőltetetten és harsányan Jucika, és zavarában el is pirult, mert nagyon attraktívnak találta a tetőtől-talpig Tommy Hilfiger piros-fehér-kék vitorlás stílusú kompozíciójába öltözött sportos férfit.

--Üljön csak le, és máris viszem az étlapot!

Jucika beletörölte kezeit a fehér csipkeszegélyes, lekerekített aljú köténykéjébe és kipirult arccal robogott a tálalószekrényre helyezett étlapok felé, felkapott egyet, de olyan nagy svunggal tette ezt, hogy az összes menü-kártya lehullott a földre és a szegény kislány csak szégyenkezett, hogy már megint milyen szerencsétlen; és ráadásul pont most, amikor ez a csodás férfi arra vár, hogy megkapja az étlapot.

          --Nem hiszem el, hogy már kora reggel ennyire béna vagy! –ordított rá Jucikára a tulajdonos alacsony, ámde kissé molett felesége, Elvira, akit a földön szétterülő étlapok fölött gubbasztó Jucika látványa valósággal elborzasztott. Elvira ugyan nem dolgozott a kávézóban, mégis kötelességének érezte, hogy minden áldott reggel ellenőrizze férje alkalmazottait, és egy jó adag kritikával illesse előbb őket, majd a kicsit később érkező férjét, Jánost is.

Folyt. köv.

Parfüm, kiskutya és szájfény

Az ápolt, fiatalos külsejű veterán Don Juan a nap 24 órájában illatozott a kissé talán már émelyítően nehéz és testes Gucci parfümjétől, amit épp úgy nem sajnált magától, mint a nagy lakomákat vagy a csinos, fiatal bölcsészlányok illetve a harmincas marketing asszisztens hölgyek társaságát. André magas volt, sportos, haja még bőven volt - nagy szerencséjére és megelégedésére-, veszélyesen vakító türkizkék szemei pedig valósággal izzottak, különösen akkor, ha új és felettébb vonzó préda tűnt fel a környezetében. Intelligens, tanult ember volt, és áldozatai számára mindig is úgy tűnt, hogy a férfi maga a tökély; kívül-belül egy főnyeremény. Úgy tűnt. Természetesen ezt a látszatot André nagy üggyel-gonddal igyekezett folyamatosan egy adott szinten tartani, és mivel nem volt túl szívbajos, szinte 100%-osan tudta hozni a kívánt karaktert. A nem épp kispályás csábító számtalan szexepiljének sorába tartozott, hogy igencsak törte a magyart. André még kisfiú volt, épp négy éves, amikor a család Amerikába menekült 1956-ban, így írni és olvasni angolul tanult meg, társaival angolul kommunikált, és kizárólag családi körben, otthon, a szüleivel beszélgetett magyarul. Mivel a szülők korai halála után nem volt többé kivel ápolnia az anyanyelvét, idővel egyre többet felejtett a nyelvből. Bár a Magyarországra való visszatérését követően bepótolta, ami korábban elmaradt.

Számtalan hölgyismerősével bőven tudta gyakorolni a magyart, de természetesen más dolgokra is szakítottak időt barátnőivel. Amikor André belépett valahová, már csak magasságából kifolyólag is, azonnal feltűnést keltett. Amikor pedig  megszólalt, a legtöbb hölgy nyomban el is alélt. Sokan hihetetlenül aranyosnak, mások cukinak, megint mások édesnek találták André helyes kis akcentusát, amelyre alaposan rá is játszott a férfi, hiszen tudta, hogy mágikus vonzerejének egyik fontos bástyájáról van szó. A tört magyarságon kívül azonban számtalan más csábítási kellék is sorakozott André trükkökkel teli tarsolyában, közülük kiemelkedett Mazsola, az aprócska bolonka.  A koromfekete, igencsak kis termetű jószág  még a legádázabb kutyaellenes némberek szívét is megdobogtatta, különösen, ha André még mindig szálkás karjaiban pillantották meg a kis ebet.

André valójában senkihez és semmihez nem ragaszkodott úgy, mint ehhez a parányi jószághoz, amely az égvilágon mindenhová elkísérte sármőrt. Akár bevásárlásról vagy ügyintézésről volt szó, a bolonka mindig ott sündörgött André mellett és fogadta a simogatásokat és becézgetéseket, és nagy, kerek szemeivel tovább növelte gazdája népszerűségét. A kávézóban mindenki ismerte Andrét és Mazsolát, és a kis husi Jucika pedig mindennap repesett az örömtől, amikor észlelte a szürke életének munkanapjait bearanyozó liebling törzsvendégének és kiskutyájának közeledtét. Ilyenkor Jucika gyorsan szájfényt kapott elő, ügyetlenül rákente az olcsó és ragacsos anyagot az ajkaira, belenézett a tükörbe, amely a hátsó pult mögött végig, hosszú csíkban volt felszerelve a falra, megállapította, hogy még mindig nem múlt el az a fránya pattanás az álláról; na de mindegy, most már nincs mit tenni; és ekkorra André már ott is állt a pultnál, lassan levette a Ray Ban-t és megcsillogtatta hófehér, egészséges fogsorát.

Folyt. köv.

A kávészemek tovább peregnek...

Illetve, nem is szenvedett igazán és kellőképpen; és ezt olykor-olykor fel is rótta magának, hiszen a válság az mégis csak válság, egy olyan állapot, amely teljes mértékben fel kellene, hogy eméssze az embert, hogy azután a romokból újra felépíthesse saját magát. Izabella azonban szinte megkönnyebbült és fellélegzett, amikor rádöbbent, hogy nem érez késztetést az írásra. Halálos nyugalomban, állandóra rögzült szolid mosollyal az ajkán kevergette az IKEA-s bögrében felszolgált, az itallapon, és a pult fölött, a falra rögzített fekete táblán Caffee Latte-ként tetszelgő langyosra hűlt tejeskávéját.

Szerette A Kávézót, hogyne szerette volna. Gyerekkora óta látogatta a könyvesboltot, amely egykor a ma már mesterségesen, de mégis kellemesen avittas hangulatúra kreált kávézóként a budapesti Duna-parti trendekbe illeszkedő üzlet helyén állt. Anno, a hetvenes években, amikor a könyvesbolt kinyitott, a kis Iza Édesapjával legalább hetente kétszer, de inkább többször leballagott a négy pici lépcsőfokon, hogy kettesben áttekintsék az új könyvek tekintélyes választékát. Azok a különleges félórák kettejük napjainak fénypontját jelentették, mindketten úgy várták a pillanatot, amikor találkoztak a bolt előtt, mintha randevúra készültek volna. És tulajdonképpen ezek az együtt töltött pillanatok, percek, órák, néha fél napok, valóban titkos találkákhoz voltak hasonlatosak; Izabella édesapja ugyanis elképesztően foglalkoztatott író volt azokban az időkben, és bár együtt élt feleségével és kislányával, gyakorlatilag külön birodalmat hozott létre a háromszobás lakásban, hogy nyugodtan alkothasson; közvetlen rokonaival szinte alig érintkezett.

Izabella mindig is, már kislányként is enyhe félelemmel átszőtt tiszteletet és elképesztően mély és erős szeretet érzett az Édesapja iránt, aki afféle jóravaló, tisztes távolságot tartott a szeretteivel. Természetesen a család idővel hozzászokott ahhoz, hogy az apa személye egy, a lakásban ugyan velük együtt élő, de azon a pár négyzetméteren belül is kizárólag a saját territóriumában tartózkodó különc óriássá nőtt. A csendes, nyugodt, barnaszemű és békés óriás egész álló napokat töltött a hatalmas, zárt tölgyfa ajtók mögött a szobájában, az íróasztalnál. És írt. Írta a regényeket, azokat, amelyek megjelenhettek és azokat, amelyeket gondosan elrejtett a könyvszekrény mögött található kis titkos fali szekrényben; abban reménykedett, hogy egyszer majd rajta kívül mások is elolvashatják ezeket a könyveket.

A néhai író immár negyven körüli leánya tehát békésen kevergette az egészségesnek hitt, zsírmentes, ezáltal víz-szerű tejjel hígított kávéját, és a balkonjára álmodott fűszernövénykertet tervezgette gondolatban. Úgy vélte, a picike erkély hihetetlenül otthonossá tehető a tv-ben látott ügyes mesterfogások segítségével. Igazából semmi más nem kell hozzá, - gondolta – mint néhány cserép, egy pár virágláda, esetleg kaspók és dézsák, meg persze virágföld; na meg be kell szerezni a palántákat és a magokat. Aztán már csak öntözni kell őket, a természet meg elrendezi a többit; a nap süt, ugyan mi kellhet még?  Az elültetett kis semmiségekből előbb-utóbb burjánzó és bőven termő igazi kis trendi, nagyvárosi balkon-kert lesz, amelyet majd büszkén mutogathat a barátnőinek és az Anyukájának. Éppen belekortyolt az íztelen, ám diétásnak vélt kávéjába, amikor belépett a kávézóba André, egy másik törzsvendég. André hatvan körüli, Amerikából hazatelepült igazi nőcsábász volt.

Folyt. köv.

Kávészemek

Van egy kávézó valahol a Duna-parton; egy régi könyvesboltból lett kialakítva, valamikor a 2000-es évek első évtizedének a vége felé, talán 2008-ban. A könyvesbolt majd’ harminc éven át működött, a hetvenes évek végétől egészen a 21. század első éveinek közepéig árulták itt a könyveket az éppen a környéken járó, vagy ott lakó értelmiségieknek, és az irodalom meg a művészetek iránt érdeklődő közönségnek. Aztán a tulajdonos arra kényszerült, hogy bezárja a boltot, majd el is kellett adnia az értékes üzlethelységet. Szép kis pénzt kapott érte, ez volt az egyetlen szerencséje. Semmi más az égvilágon.

            Pár évig üresen, elhagyatottan szomorkodott a bolt. A kirakatüveget betörték, a cégtábla kifakult, megkopott. Az üzletbe olykor be-bekukucskáló emberek néhány, a kapkodós kiköltözés hevében ottfelejtett bútordarabot láthattak a portól szürkéllő helyiségben: például egy kisebb asztalkát, amelynél valaha talán egy törzsvásárló lapozgatta a megvásárolni kívánt könyveket, mielőtt a kasszánál komótosan át nem adta a pénztárosnak a becses olvasmányok ellenértékét forintban. Aztán, maradt még a boltban egy fikusz, amely az évek alatt egyre csak sorvadt, majd teljesen elszáradt, míg végül csupán csak egy nyomorult csonk kandikált ki a szocreál kaspóba helyezett cserépben sínylődő földlabdából. Néhány filléres füzetke, pár szebb napokat látott dekorációs kellék, és persze egy rakás szemét csúfította tovább az egykor csillogóra csiszolt parkettát az immár árván maradt üzletben.

            Aztán egyszer csak valaki felfigyelt az ürességtől kongó és a piszoktól egyre csak csúfuló helyre, és ennek a valakinek épp egy ilyen üzlethelyiségre volt szüksége; épp akkor, épp azon a környéken, épp egy akkora boltra. És történetesen az illetőnek még pénze is volt arra, hogy megvásárolja az üzlet bérleti jogát és kifizesse a bérleti díjat. A bürokratikus akadályok leküzdése után emberünk  azon nyomban hozzálátott az üzlet átalakításához és a felújításokhoz. Mindez nem volt túl egyszerű, ismerve a magyar viszonyokat, de néhány hónap alatt csak sikerült átváltoztatni a néhai könyvesbolt hamvain árválkodó elhagyatott porfészket. Kinyithatott A Kávézó.

Pontosan négy apró, fehérre festett és fából készült lépcsőfokon lehetett lejutni az üzlettérbe, amelyen első pillantásra látszott, hogy a tulajdonos igyekezett minél barátságosabb légkört kialakítani, szinte erőltetve a vintage hangulatot, annak érdekében, hogy odavonzza a környékbeli művészeket és magukat annak valló idősebb és fiatalabb nichtmachereket. Szó, mi szó, bejött a vállalkozó számítása, hiszen a kávézó egész nap vendégektől volt hangos és többnyire nyereségesen üzemelt, mindenki legnagyobb ámulatára.

A törzsvendégek közé tartozott Izabella, a csinos, magas, vékony, barnahajú írónő, aki épp alkotói válságtól szenvedett.

Folyt. köv.