Ütközés

Miközben a villamosra várt, Izabellának eszébe jutott, hogy mielőtt megvásárolná a balkonkerthez szükséges növényeket, eszközöket és kellékeket, feltétlenül haza kell mennie, mert nincs nála kézpénz, és úgy rémlett neki, mintha a bankkártyáját sem látta volna a pénztárcájában. Így átsétált a megállóból a túloldalra, és gyalog indult hazafelé, hiszen csak pár saroknyira lakott A Kávézótól. Rég érezte magát ilyen jókedvűnek, felszabadultnak; még halkan dudorászott is magában, amíg felment a lépcsőn. Egy százéves, körfolyosós ház második emeletén lakott, egy óriási, napfényes lakásban, amely valaha a nagymamája otthona volt. Izabella igazán nőies és otthonos stílusban rendezte be a lakását, amely tele volt régi, öröklött, és modern, letisztult bútorokkal. Ez a furcsa egyveleg, a különbözőség kontrasztja valamiért mégis harmóniát alkotott, amit bárki érezhetett, amint belépett a rengeteg biztonsági zárral ellátott nehéz ajtón. Sok-sok szobanövény, főként orchideák növelték a nagy belmagasságú lakás vonzerejét. A csodás és különleges virágok extra gondoskodást igényeltek, amit meg is kaptak az írónőtől. Az erkéllyel azonban eddig valamiért nem törődött Izabella. Csupán két régi, kopott fonott fotel és egy hasonló asztalka árválkodott a nem is túl kicsi, ám éppen nagynak sem nevezhető teraszon. És persze a bicikli, egy régi, de sportos és szépen felújított Puch.

Iza óvatosan letette a konyhaasztalra a laptopját, a táskáját pedig egy székre dobta. Bement a vaníliaszínű hálószobába, hogy a komód legfelső fiókjából elővegye a bankkártyáját, de hűlt helyét találta. Eddigi derűjének hirtelen nyoma veszett, és kezdett pánikba esni; a számlán ugyanis nagyobb összeg volt, ráadásul a kártya még csak nem is pin kóddal működött, így ha netán idegen kezébe került, az nyugodt szívvel, probléma nélkül használhatta bármire.  Iza átrohant a nappaliba és lerámolt a dohányzóasztalról: csak úgy repültek a magazinok, a tollak és jegyzetpapírok, de a kártyát még mindig nem találta. Egyre jobban izzadt a tenyere. Kinyitotta az ablakot, annak reményében, hogy a friss levegő majd kissé megnyugtatja. Két kezét a homlokára téve járkált fel és alá a szobában, és próbált visszaemlékezni arra, hogy mikor használta legutóbb a kártyáját. Peregtek az események Izabella agyában, de a nyugtalansága miatt alig emlékezett valamire. Kiment a konyhába és egy pohárba hideg csapvizet engedett, amit egy hajtásra megivott. Lerúgta a cipőjét, és visszament a nappaliba, egy fiókból előkereste a kártyához tartozó banki iratokat, és próbálta megtalálni azt a fejezetet, ami az elveszett, ellopott bankkártyákról szólt.

Talált egy telefonszámot és azonnal tárcsázta az ügyfélszolgálatot. Idegesítette, hogy miközben várakoztatják, idétlen zenét játszanak be, ezért inkább letette a telefont, a kártyához tartozó papírokat begyömöszölte a táskájába, belebújt lapos, egypántos bőr papucsába, áttolta a biciklijét a lakáson, és a rohanásban a sok zár közül csak egyet kulcsolt be. Kicsit megemelte a biciklit és elindult lefelé a lépcsőkön. Elég nehéz volt a közlekedés a szűk lépcsőházban, a kanyargós lépcsősoron, főleg ilyen nyugtalan állapotban és biciklivel a kezében, de Izának sikerült lejutnia, és néhány perc múlva már két keréken száguldott a bank irányába. Elég erős forgalomba csöppent bele, a sok sávos körút tömve volt járművekkel. Nagyon gyorsan tekert, mert minél hamarabb oda akart érni a bankba. Úgy érezte, hogy minden másodperc számít. Nagyon haragudott magára, amiért annyira figyelmetlen volt, hogy észre sem vette a kártya eltűnését, és amiatt is mérges volt, hogy nem bírt visszaemlékezni arra, hogy mikor használta utoljára.

Közben elkezdett esni az eső, és pár perc múlva már óriási cseppek hulltak. Izabella csurom víz volt, és alig látott a sűrű esőtől, de továbbra is irtózatos tempóban hajtott. A bicikliút egyre nedvesebbé és csúszósabbá vált, és amikor áthaladt az egyik kereszteződésen, nem vette észre, hogy a balról kanyarodó autós nem adja meg neki az elsőbbséget: összeütköztek.

Folyt. köv.