Illetve, nem is szenvedett igazán és kellőképpen; és
ezt olykor-olykor fel is rótta magának, hiszen a válság az mégis csak válság,
egy olyan állapot, amely teljes mértékben fel kellene, hogy eméssze az embert,
hogy azután a romokból újra felépíthesse saját magát. Izabella azonban szinte
megkönnyebbült és fellélegzett, amikor rádöbbent, hogy nem érez késztetést az
írásra. Halálos nyugalomban, állandóra rögzült szolid mosollyal az ajkán
kevergette az IKEA-s bögrében felszolgált, az itallapon, és a pult fölött, a
falra rögzített fekete táblán Caffee Latte-ként tetszelgő langyosra hűlt tejeskávéját.
Szerette A Kávézót, hogyne szerette volna.
Gyerekkora óta látogatta a könyvesboltot, amely egykor a ma már mesterségesen,
de mégis kellemesen avittas hangulatúra kreált kávézóként a budapesti Duna-parti
trendekbe illeszkedő üzlet helyén állt. Anno, a hetvenes években, amikor a
könyvesbolt kinyitott, a kis Iza Édesapjával legalább hetente kétszer, de
inkább többször leballagott a négy pici lépcsőfokon, hogy kettesben áttekintsék
az új könyvek tekintélyes választékát. Azok a különleges
félórák kettejük napjainak fénypontját jelentették, mindketten úgy várták a
pillanatot, amikor találkoztak a bolt előtt, mintha randevúra készültek volna.
És tulajdonképpen ezek az együtt töltött pillanatok, percek, órák, néha fél
napok, valóban titkos találkákhoz voltak hasonlatosak; Izabella édesapja
ugyanis elképesztően foglalkoztatott író volt azokban az időkben, és bár együtt
élt feleségével és kislányával, gyakorlatilag külön birodalmat hozott létre a
háromszobás lakásban, hogy nyugodtan alkothasson; közvetlen rokonaival szinte alig érintkezett.
Izabella mindig is, már
kislányként is enyhe félelemmel átszőtt tiszteletet és elképesztően mély és
erős szeretet érzett az Édesapja iránt, aki afféle jóravaló, tisztes
távolságot tartott a szeretteivel. Természetesen a család idővel hozzászokott
ahhoz, hogy az apa személye egy, a lakásban ugyan velük együtt élő, de azon a
pár négyzetméteren belül is kizárólag a saját territóriumában tartózkodó különc
óriássá nőtt. A csendes, nyugodt, barnaszemű és békés óriás egész álló napokat
töltött a hatalmas, zárt tölgyfa ajtók mögött a szobájában, az íróasztalnál. És írt.
Írta a regényeket, azokat, amelyek megjelenhettek és azokat, amelyeket gondosan
elrejtett a könyvszekrény mögött található kis titkos fali szekrényben; abban
reménykedett, hogy egyszer majd rajta kívül mások is elolvashatják ezeket a
könyveket.
A néhai író immár negyven
körüli leánya tehát békésen kevergette az egészségesnek hitt, zsírmentes,
ezáltal víz-szerű tejjel hígított kávéját, és a balkonjára álmodott fűszernövénykertet tervezgette gondolatban. Úgy vélte, a picike erkély
hihetetlenül otthonossá tehető a tv-ben látott ügyes mesterfogások segítségével.
Igazából semmi más nem kell hozzá, - gondolta – mint néhány cserép, egy pár
virágláda, esetleg kaspók és dézsák, meg persze virágföld; na meg be kell
szerezni a palántákat és a magokat. Aztán már csak öntözni kell őket, a
természet meg elrendezi a többit; a nap süt, ugyan mi kellhet még? Az elültetett kis semmiségekből előbb-utóbb
burjánzó és bőven termő igazi kis trendi, nagyvárosi balkon-kert lesz, amelyet
majd büszkén mutogathat a barátnőinek és az Anyukájának. Éppen belekortyolt az
íztelen, ám diétásnak vélt kávéjába, amikor belépett a kávézóba André, egy másik törzsvendég. André
hatvan körüli, Amerikából hazatelepült igazi nőcsábász volt.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése