2012. május 23., szerda

Tavaszi szél


Jucika végre kinyomtatta a számlát és átadta Andrénak, aki természetesen gáláns módon, jó sok borravalót hagyott a lánynak, majd kedvesen elköszönt, és szólt a kiskutyájának, hogy indulhatnak. Amikor kilépett az ajtón, a veterán csábító még visszanézett Izabellára, és kedvesen, de diszkréten, szinte alig észrevehetően biccentett az írónő felé, aki örömmel viszonozta a búcsúzásnak szánt gesztust, majd elővette a pénztárcáját, hogy kivegyen belőle néhány száz forintot. Letette az asztalra a tejes kávéja árát; becsukta a kert-magazinokat, összefogta a halmot és óvatosan belecsúsztatta az újságokat feneketlen, barna bőr táskájába.


János még mindig a vendégtérben üldögélt és ügyetlenül mímelte, hogy a számlákkal foglalatoskodik. Úgy érezte, hogy eljött a pillanat; most kell megszólítania Izát, de valahogy semmi frappáns nem jutott az eszébe, és annak ellenére, hogy általában teljesen érdektelen volt feleségével és annak hisztijeivel kapcsolatban, ebben a pillanatban valamiért mégis rendkívül frusztrálta, hogy Elvira még mindig A Kávézóban van, és idegesen dobol az ujjaival a pulton, miközben várja, hogy Jucika összecsomagolja neki az útravaló kávét és süteményt.

--Lehetne valamivel tempósabban? Nem érek rá egész nap, nincs annyi szabadidőm, mint egyeseknek. Fontos és komoly munkám van; jó lenne, ha még sötétedés előtt lejutnék vidékre és megkapnám azt a nyomorult kávét végre. –türelmetlenkedett a saját fontosságát kissé túldimenzionáló Elvira, aki épp azért igyekezett úton-útfélen terjeszteni, hogy mennyire elfoglalt üzletasszony, hogy senki ne gyanítsa, amit szinte már maga előtt is titkolt a nő.

Szegény Jucikát kifejezetten nem kedvelte Elvira; előszeretettel ripakodott rá, amikor csak tehette. A pultos lány végre összeállította a kis csomagot, és még arra is figyelt, hogy úgy helyezze el benne a capuccinot és a csokis muffint, hogy véletlenül se boruljon ki a forró ital a kocsiban. Elvira felkapta a barna papírzacskót, és köszönés nélkül távozott. Bedobta az útravalót az anyósülésre, és bevágta magát a kormány mögé. Közben észrevette, hogy elszakadt a harisnyája. Káromkodott egyet, majd gyorsan beindította az autót, jó nagy gázt adott, és egy hajszálon múlt, hogy nem ütötte el az úttest széléről épp lelépni készülő Izabellát, aki eléggé megrémült a helyzettől, de ezt igyekezett palástolni és látszólag nyugodtan folytatta útját. 

János is kilépett az utcára, hogy utánanézzen a távozó írónő kecses alakjának. Iza könnyű, fehér muszlinblúzát átjárta a meleg, tavaszi szellő, és ő nagyon boldognak érezte magát ebben a pillanatban. Mosolyogva indult a villamosmegálló felé, és elhatározta, hogy ma mindenképp elmegy a kertészáruházba, hogy megvegye a kellékeket a régóta vágyott balkonkertjéhez. Már minden összeállt a fejében a kerttel kapcsolatban, pontosan tudta, hogy miket kell majd vásárolnia, és mit hova fog rakni az erkélyen. A Kávézó tulajdonosa tétován bámulta Izabellát, és kissé mérges volt magára amiatt, hogy nem volt képes egy értelmes vagy legalább annak tűnő ürüggyel megszólítani azt a nőt, akinek a jelenléte már egy ideje bearanyozta a napjait.
Folyt. köv.

1 megjegyzés: